Néhány éve − a #metoo mozgalomnak is köszönhetően – egyre több szó esik arról, mennyi bántalmazást kell elszenvedniük az élsportolóknak. Cseh László nemrég egy nálunk megjelent interjúban számolt be arról, hogy a volt edzője, Turi György milyen traumákat okozott benne fizikai bántalmazással, ordibálással és lelki terrorral. Azóta több érintett, többek között Dara Eszter, Bernek Péter, Reményi Diána is beszélt a mindennaposnak számító uszodai abúzusról. Az író, Kiss Noémi elmondta, hogy az edző verte az úszókat, és az is kiderült, hogy Szepesi Nikolett hiába fordult hozzá az őt ért szexuális zaklatás után, Turi nem vette őt komolyan.
Az erőszak természetesen nem kizárólag nálunk ilyen gyakori a sport világában, többek között brit tornászok is sérelmezik, hogy a fizikai, verbális és mentális bántalmazás számít normának. Mivel a siker és a győzelem a legfontosabb, könnyű arra hivatkozni, hogy ehhez ilyen módszerekre van szükség.
Valószínűleg nem csak Turi teszi fel a kérdést, hogy az áldozatok miért csak évek vagy akár évtizedek múlva mondják el a történeteiket, nem pedig azonnal. Sokakban merül fel, hogy talán emiatt nem is lehet hinni a beszámolóknak – amellett, hogy az elkövetőknek érdekükben is áll ezt gondolni, hogy felmenthessék magukat.
A szakemberek szerint teljesen természetes és gyakori, hogy akár gyerekkorában, akár felnőttként ér valakit bántalmazás, sokszor évekre vagy évtizedekre van szüksége ahhoz, hogy beszélni tudjon róla.
Ennek sokféle oka lehet, találunk közöttük egyénit és társadalmit is. Általánosságban is igaz, hogy nem tudunk mindent azonnal és pontosan felidézni, amit az emlékezetünkben raktározunk. A traumás emlékek esetében még nehezebb a helyzet, és ez nem feltétlenül amiatt van, amit a köznyelv elfojtásnak nevez. Azzal, hogy fizikailag vagy érzelmileg bántottak, általában nehéz szembenézni, ezért akivel megtörténik (akár családon belül, akár más közegben), sokszor maga előtt is szégyelli. Az áldozatok hibáztatják magukat, amiért nem léptek ki a helyzetből, gyakran gondolják azt, hogy nem helyes, amit éreznek vagy gondolnak.
Erre rakódik rá az, hogy az adott közösség vagy a tágabb értelemben vett társadalom mit gondol az erőszakról. Aki ilyenkor megszólal, az kimondott vagy kimondatlan szabályokat szeg meg, és kiteszi magát az újabb bántásnak, megalázásnak. A bántalmazók gyakran explicit módon is megfenyegetik az áldozataikat: hogyha beszélnek a történtekről, bajba kerülhetnek. Mivel hatalmi helyzetben vannak, ezt könnyen meg is tehetik.
Az áldozatok még maguknak is csak bizonyos idő elteltével tudják bevallani, hogy bántották őket, és elsősorban akkor, amikor ehhez lelki támogatást kapnak. Jöhet ez egy rokontól, baráttól vagy a pszichológustól, de mindenképpen megértő és elfogadó légkörre van szükség. Nem véletlen, hogy Cseh Lászlóban is csak akkor tudatosult minden, amikor másik uszodába került:
Mert amikor eljöttem Turitól, és ide kerültem Törökbálintra, ebbe a remek uszodába, közösségbe, kiütköztek azok a traumák, amiket a hosszú évek alatt elszenvedtem és bennem ragadtak, mert magamba zártam.
Hiába érezte korábban is, hogy valami nincs rendben, azért nem váltott, mert nem látott alternatívát.
Először mindenki olyan embernek beszél a történtekről, akiben megbízik, a nyilvánossághoz fordulni már a sokadik lépés. Akkor érdemes megtenni, amikor az áldozat már sokat foglalkozott a traumával, átbeszélte a pszichológusával a történteket, és várhatóan nem fogja őt újra traumatizálni, ha a sajtóban is megszólal, illetve ha erre negatív reakciók érkeznek. Nem igaz tehát, amit Turi hinni szeretne, hogy Cseh László most azért „jön elő” ezzel a történettel, mert a pszichológussal leástak a múltba, és a szakember nem tudja, mit okoz ezzel. A megnyílást általában hosszú ideig tartó vívódás és rengeteg önismereti munka, illetve a várható hatásra való félkészülés előzi meg.
A többi úszónak valószínűleg az is segített, hogy egy ismert és hiteles ember szólalt meg. Annak, aki először beszél a történtekről, mindig a legnehezebb: a traumával való aktív foglalkozás mellett arra is szüksége van, hogy megfelelő távolságba kerüljön a bántalmazó közegtől. A megszólalók sajnos árral szemben úsznak, mert Magyarország nem a legbiztonságosabb hely a bántalmazások elszenvedői számára és mindig lesznek, akik mentegetik az erőszakot. Ezért nagy felelősségünk van abban, hogyan kezeljük a történeteket, mennyire vagyunk képesek empatikusan viszonyulni azokhoz, akik bátran felvállalták azokat.
