Hogyan értékeli az egészségügy teljesítményét a járványhelyzetben?
Először bizonytalanság volt a kommunikáció vezérfonalát illetően, sok volt a kérdőjel a járvány súlyosságával kapcsolatban is, de miután kiderült, hogy Magyarországon is komoly kihívást jelent majd a koronavírus az egészségügyre és a lakosságra nézve, elég gyorsan meghozták azokat az intézkedéseket, amelyek nemzetközi szinten is jellemzőek. Az alapellátás átszervezésével, a kórházparancsnokok kinevezésével, a 65 év feletti orvosok kivonásával előirányozzák azt, hogy ha nagyobb baj lesz, mozgósítani lehet az erőforrásokat.
Új könyvében is az átláthatóságot és az adatok minél szélesebb körű nyilvánosságra hozatalát szorgalmazza. E téren hogyan látja a történéseket?
Az egészségügyre mindig is az átlátható kommunikáció hiánya volt a jellemző. Az általános habitus az volt, hogy a kórházi fertőzésektől a kórházi osztályok teljesítményéig ne legyenek nyilvánosak az adatok, mert azok megzavarják, félrevezetik az embereket. Márpedig egy ilyen járványhelyzetben az egyik legfontosabb, hogy ha rossz is a helyzet és sok mindenről kell lemondani, akkor őszintén kommunikáljunk ezekről. Ne találgatni kelljen, mi az, amit titkolnak, és mi az, amit nem. Válsághelyzetben is fontos a tények őszinte kommunikációja.
Sokáig nem lehetett tudni az áldozatok területi elosztását és azt sem, pontosan miben haltak meg, sőt az egészségügyi dolgozók fertőzöttségéről is csak a napokban kaptunk hivatalos információkat.
Nagy felelősségük van azoknak, akik ezeket az adatokat birtokolják és közzéteszik, mert meg is kell próbálniuk elmagyarázni, hogy milyen következtetéseket célszerű, illetve nem indokolt levonni. Magyarázat nem nagyon van, de ebben a politikusoknak is óriási a felelősségük, mert minden adatot mindenki a saját íze szerint magyaráz és olyan következtetéseket kíván levonni belőle, ami az ő politikai interpretációját erősíti.
Pánikkeltés, mondja a kormány.
Milyen állapotban érte a járvány az egészségügyi rendszert?
Rosszban. Magyarország egészségügye a nemzetközi összehasonlítások alapján is gyenge teljesítményt nyújt. Még az sem igaz, hogy kevés pénzből, de legalább költséghatékony. Viszonylag kevés pénzből rossz eredményeket állít elő, ez a realitás. De ez nem feltétlenül van összefüggésben azzal, hogyan tud a magyar egészségügy válaszolni a járvány kihívásaira.
Az látszik, hogy a járvány eldurvulása a fejlett nyugati rendszereket is térdre tudja kényszeríteni.
A normál ellátórendszer strukturális és működési problémái nincsenek közvetlen összefüggésben a járványügyi helyzet kihívásaival olyan értelemben, hogy azt mondhatnánk, a magyar egészségügyi rendszer nem fog tudni a járvány problémáival megküzdeni. Az például, hogy az alapellátás hiányos működése miatt a kórházi aktív kapacitások túlfejlettek, éppen előnyt jelenthet, mert ezeket fel lehet szabadítani a járványügyi ellátás céljaira. Persze a rossz működés bizonyos elemei, például a szakemberhiány, összefüggnek a járványhelyzeti teljesítménnyel, de azt látni kell, hogy most más műfajban kell megfelelni. Hogy a miniszterelnök kedvenc metaforavilágát hívjam segítségül: egy focicsapat most teremfociban kell megmérettesse magát, és ott más kvalitások és készségek kerülnek előtérbe. Mások a szabályok, most nem lehet hosszú jogalkotási folyamatokat kivárni ahhoz, hogy egyik napról a másikra megtegyék a szükséges intézkedéseket. És nem csak az egészségügy helytállása a kérdés, az egész társadalomnak együtt kell működnie.
Ön is azt mondja, a rendszerváltás óta nem történtek meg a szükséges reformok az egészségügyben. Ahogy a könyvében fogalmaz, csak szöszmötölések voltak. Nem indul ezért már eleve hátrányból az egészségügy egy olyan helyzetben, mint ez a járvány?
Egy reformokkal átrendezett rendszerben nem két hét alatt kellene megszervezni egy merőben új ellátást, hanem már meglenne ennek a háttere, és sokkal hatékonyabban tudnánk reagálni az új típusú feladatokra. A magyar egészségügy egy rendkívül széttöredezett rendszer, amiben ugyan mindenki ellátja a saját feladatát, de nincs összhang. Márpedig összhangra pont egy ilyen helyzetben, amikor mindenkinek a szerepvállalása kell, óriási szükség lenne. Ha ezt békeidőben megtanulták volna a rendszer szereplői, akkor egy ilyen vészüzemmódban másfajta együttműködésre könnyebb lenne átállni, mint a széttöredezett egészségügyet valahogy összelapátolni.
Közvetlenül a járvány előtt több kezdeményezés is napvilágot látott: az MNB és az Emmi csomagját ön kifejezetten ígéretesnek tartotta. Ezeket a folyamatokat mennyiben akaszthatja meg a járvány?
Végig lehet vinni őket, miután feleszméltünk a járványból, és a járványhoz köthető problémák már nem sújtanak minket, hatásuk viszont itt marad. Úgy gondolom, a járvány katalizálhatja is bizonyos reformlépések megtételét. A telemedicina nemzetközileg is bevett és most az itthoni alapellátásban alkalmazott gyakorlata például lehetne az ellátás szerves része. De ide lehetne venni az alapellátási egészségközpontokat is.
A március 16-át követő két hétben annyi változás történt a járvány miatt az egészségügyben, mint az elmúlt 30 év alatt összesen. Az ellátás minden szintje más üzemmódba kapcsolt. Jó vagy rossz, hogy kibillent a rendszer működése?
Az egészségügyben is hozhat ez a helyzet olyan megoldási kényszereket, amikre később építeni lehet. Nyilván senki nem szerette volna, hogy az egészségügy ilyen módon pezsdüljön fel, de a folyamatok kényszerű megpiszkálása akár jóra is vezethet. Megváltoztatta a lakosságot a járványhelyzet, és nyitottabbak olyan megoldásokra, amik felülírják a rutinjaikat. Nemcsak az egészségügy tehetetlenségi nyomatéka sújtja a rendszert, hanem az emberek rossz szokásai is. A hálapénz is legalább annyira a társadalom sara, mint az egészségügyi dolgozóké.
A hálapénz gyakorlatában is vár elmozdulást? A veszélyhelyzeti működésben drámaian lecsökkent azon helyzetek száma, amikor pénzt lehet csúsztatni az orvos zsebébe.
Sajnos a hálapénz olyan erőteljes mozgatóereje a rendszernek, hogy vissza fog térni a régi kerékvágásba. Az ilyen erős működési modell kibillentéséhez még egy ekkora járvány sem elég. Sőt, mivel feltehetőleg a járványhelyzet végével rázúdulnak az elhalasztott betegek az ellátásra, még nagyobb szerepe lesz a hálapénznek. De a paraszolvencia csak a töredéke lesz az akkor várható problémáknak, mert óriási túlterheltség és finanszírozási igény jelentkezik majd.
A kórházak meglehetősen sajátos helyzetbe kerültek: miközben a koronavírusos betegek tömegére készülnek fel, rengeteg tervezett műtét marad el, ami a TVK-n alapuló rendszert jelentősen sújtja. Mi várható a veszélyhelyzet után?
Döntést kell majd hozni a működés fenntarthatóságával kapcsolatban. Ezer megoldási módja van a teljesítményvolumenek más módon való beállításának. Bele kell nyúlni a finanszírozásba. Olyan időbeli ingadozás áll majd elő a halasztható ellátásokban, amit kezelni kell. Mint ahogy például a várólistás műtétekre adnak néhány milliárdos forrást, ugyanilyen finanszírozási injekcióra lesz szüksége a felhalmozódott, nem sürgős ellátásokra a veszélyhelyzet végeztével.
Ön is azok táborába tartozik, akik a vizitdíj, a kórházi napidíj és az alapellátáson felüli ellátásért való fizetést szorgalmazza. Hogyan lehetne ezt lenyomni a társadalom torkán, pláne egy ilyen járvány után?
Kétségtelenül nehéz politikai feladat lenne. Azt kellene hangsúlyozni, hogy ez nem egy többletsarc, hanem azt szolgálja, hogy amikor igénybe veszem az ellátást, akkor láthassam azt, hogy azért a pénz egy részét ott adom oda az ellátó intézménynek. Az egészségügyi ellátás nem állami jótétemény. Egy bizonyos összeg fizetésével bemutatom a jegyemet, hogy jogosult vagyok erre az ellátásra. Szimbolikus összegek is jók lehetnek. És mentesíthető lehetne a fizetés alól az emberek egy része, ahogy annak idején a vizitdíj esetén is így volt. Poszt-kádári dolognak érzem, hogy bizonyos dolgokért – amik megtestesülnek, materializálódnak – hajlandóak az emberek fizetni, de azért nem, hogy az orvos foglalkozik velük.
Elképzelhetőnek tartja, hogy a lakosság részéről felértékelődik az egészségügy?
Ebben én annyira nem bízom. Lehet, hogy az emberek még frusztráltabbak lesznek, mert egy darabig le kell mondaniuk bizonyos egészségügyi szolgáltatásokról, és azt is elképzelhetőnek tartom, hogy miután vége a járványhelyzetnek, az emberek haragudni fognak az egészségügyre. Hónapokig nem tudták elintézni problémáikat, majd azt várják, hogy azonnal foglalkozzanak velük, közben meg lehet, hogy három hónap várakozás után további hónapokat kell várniuk. Meg kellene érteniük, hogy ebből a pénzből, ennyi egészségügyi dolgozóval nem lehet mindenkinek mindent mindig azonnal.
És a döntéshozók szemében lehet végre prioritás az egészségügy?
A jegybanki javaslat- és a minisztérium intézkedéscsomagja tényleg biztató folyamatok. Persze voltak már biztató javaslatok korábban is, amik aztán rendre elbuktak. Kormányzati elkötelezettség és olyan elképzelések kellenek, amelyek mellé tudnak állni a kulcsszereplők. Olyan kedvező helyzetben bízhatunk, amikor mindezek a tényezők együtt állnak. Így talán igen, lehet a járványnak olyan hozadéka, hogy az egészségügy jelentősége felértékelődik a döntéshozók szemében.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
