- „PISA-mérés: minden területen javultak Magyarország oktatási eredményei”
- „Megjöttek a PISA-felmérés eredményei: javított Magyarország, de még mindig átlag alatt az iskolarendszer vizsgáján”
- „A valaha volt második legrosszabb eredményt mérte a magyar tanulóknál a friss PISA-teszt”
Csak néhány cím a magyar sajtóból a 2018-as PISA-felméréssel kapcsolatban, de ez is szemlélteti, milyen sokféleképpen képesek értelmezni az eredményeket itthon, állítja Vass Vilmos habilitált egyetemi docens, aki jelenleg a Budapesti Metropolitan Egyetem oktatója.
Nem túl meglepő, hogy óriási méretű sikerpropaganda és hurráoptimizmus övezi az eredményeket a kormányzat részéről. Kétségtelen tény, hogy a 2015-ös eredményekhez képest minimális javulás tapasztalható, de ez még bőven a hibahatáron belül van.
A legtöbb iskolai teszttel ellentétben a PISA az alkalmazható tudást méri, azokat a kompetenciákat, amelyek ahhoz kellenek, hogy a gazdaság minél versenyképesebb legyen. Magyarország a 2000-es indulástól kezdve részt vesz a mérésben, melynek eredményein az látszik, hogy a lassú fejlődést megakasztva 2009-től kezdődik egy folyamatos visszaesés a magyar tanulók teljesítményében, ehhez képest sikerült most pár ponttal javítani. A három évvel ezelőtti eredményekhez képest
- szövegértésből 470 pontról 476-ra sikerült előre lépni,
- matematikából és természettudományos műveltségből egyaránt 477-ről 481-re.
Összességében a fejlett országokat tömörítő OECD átlagától elmaradnak a magyar eredmények.
Nyilván egy adott kormányzat a saját lépéseivel igazolja a sikert, még ha az csak látszólagos is. De egy ilyen felmérés eredményeit nem lehet úgy kezelni, hogy kiragadom belőle a 2018-as adatot, aztán arról hozsannázok, hogy kezdünk felzárkózni a világ élvonalához
– mondja Vass Vilmos, akinek fő kutatási területei a kreativitás és az interdiszciplináris tantervfejlesztés, nem mellesleg a magyar delegáció tagjaként részt vett a legelső PISA-felmérést elemző nemzetközi szakmai fórumokon is.
Véleménye szerint a PISA-eredményekből pontosan követhetők azok a változtatások, amelyeket az aktuális kormányok az oktatásban hoztak az évek során. E szerint a 2000-es indulástól kezdve egy lassú, szakaszos fejlődés volt megfigyelhető a magyar diákok eredményeiben egészen 2009-ig, ami a tetőpontot jelentette. Onnantól kezdődik egy jól látható süllyedés, ami 2015-ben már inkább hasonlít zuhanásra. Most ehhez képest valóban sikerült javítani, ám ez inkább csak stagnálást jelent.
Ez azzal magyarázható, hogy 2010-ben a kompetencia alapú fejlesztések folyamata megállt, és egy olyan ámokfutás kezdődött az oktatási rendszerben, ami által visszatértünk a hatvanas évekhez. Ahhoz a hagyományos oktatási modellünkhöz, ami elsősorban arra kíváncsi, hogy mit tanít az iskola, de arra nincs válasza, hogy miként fogja a diák a tudást alkalmazni az életben.
Vass idézett a 2000-es PISA-teszt értékelésének gyorsjelentéséből, mely szerint a magyar oktatás már akkor is az OECD-átlag alatt teljesített. 19 évvel ezelőtt úgy találták, a családi háttér és a szocioökonómiai elemek sokkal meghatározóbbak voltak itthon a világ más országaihoz képest, de úgy vélték, ezen tényezők hatása ellensúlyozható. Mára látszik, hogy ez utóbbi nagyon optimista jóslat volt, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a 2018-as felmérés szerint csak Bulgáriában és Peruban szegregáltabb az oktatás, mint itthon. Az egyenlőség kérdése egyébként is megkerülhetetlen akkor, ha a PISA-felmérésről beszélünk, a teszt ugyanis elsősorban a diákok teljesítménye és az oktatási rendszer igazságosságának kapcsolatát kutatja.
Az első teszt után két országnál jelzett a „piros lámpa” a berlini PISA-konferencián: Magyarország és Németország volt az a két állam, ahol átlag alatti eredmények születtek rendkívül szegregált oktatási környezetben. A németeknél nagyon hamar társadalmi kérdés lett a PISA-sokk, és egy hosszú távú építkezés jegyében igyekeztek pozitív pályára terelni az oktatásukat. Ugyanakkor Magyarországra 19 évvel az első tesztek megírása után is ugyanazok a megállapítások vonatkoznak, és Vass Vilmos azt jósolja: 10 év múlva még mindig ugyanezekről a problémákról fogunk beszélni, ha nem történnek rendszerszintű változások.
Mi lehet a PISA-eredmények mögött?
Azon országok példája, amelyek az elmúlt közel 20 évben egyre javuló eredményeket értek el a felmérésen, azt bizonyítja, hogy az oktatást csak rendszerszintű, lassú változásokkal lehet tényleges fejlődési pályára állítani. Hiába javultak most a magyar diákok eredményei, és hiába kommunikál erről bármit is a kormány, a pár pontos javításra nem lehet tendenciózus javulást alapozni, különösen nem lehet vele az előző évek oktatási lépéseit igazolni.
A kormány már kitűzte a célt, hogy a 2021-es felmérésen még jobban kell szerepelni. A legtöbb ország döntéshozói lázas izgalommal figyelik az eredményeket, és igyekeznek a következő mérésen javítani, ám nem minden ország esetében látjuk ezt, a nemzetközi trend azt mutatja, hogy globálisan romlanak az eredmények. Ennek összetett okai vannak Vass szerint.
Amennyiben megfigyeljük a rangsorokban folyamatosan előkelő helyen végző országokat, azt látjuk, hogy eltérő politikai, vallási, kulturális helyzetek állnak fent, gondoljunk csak az élmezőny, Peking, Sanghaj, Észtország, Lengyelország és Finnország jellemzőire. Itt jön a képbe a diákok és a tanárok jólléte, amit viszont olyan elemek határoznak meg, amelyeket a PISA nem mutat ki.
Ahogy a mérés egyik legnagyobb kritikusa, Yong Zhao rámutatott, a demokratikus nevelést, a szolidaritást, a kulturális értékek tiszteletét, a fizikai és mentális egészséget, az empátiát vagy a kíváncsiságot a PISA-val nem lehet mérni. Ezek olyan területek, amelyek az adott ország oktatási rendszerében lehetnek ugyan fontos értékek, ám mivel ezt a PISA nem méri, számos országban ezeket háttérbe szorítják. Közben Zhao arra is figyelmeztetett, hogy globális összevetésben a tanulási érdeklődés negatívan korrelál a PISA-eredményekkel, vagyis azok az országok, amelyek „túltolják a biciklit”, és az eredmények javulásában érdekeltek, nem teremtenek olyan támogató környezetet, amelyben a gyerekek valóban tanulni akarnak.
Pasi Shalberg, a finn oktatási rendszer „nagykövete” szerint az utóbbi években drámaian megváltozott a PISA-mérésben résztvevő tanulók élete. A szakember úgy látja, ez főleg a felgyorsuló világ miatt alakulhatott így. Általános jelenségnek számít, hogy a diákok kimerültek, egyre kevesebbet alszanak, kevés időt tudnak fordítani a fizikai és mentális egészségük karbantartására. Nem jut elég idő sportolásra, kikapcsolódásra, rendszertelenebb és egészségtelenebb az étkezésük, ennek következtében a diákok folyamatosan nyugtalanok és fáradtak.
Márpedig a jóllét nem csak a diákoknál, hanem az oktatás minden szereplőjénél, így a pedagógusoknál is rendkívül fontos tényező.
Sajnos a PISA-eredmények hazai értelmezésében ez a szempont fel sem merül. Amennyiben lennének szakmai viták Magyarországon, a jóllét oktatási kérdéseivel mindenképpen érdemes lenne foglalkozni. Nincsenek pontos statisztikáink arról, hogy a diákok miként étkeznek, mennyit sportolnak, de abban biztos vagyok, hogy a legtöbbjük fizikai és mentális egészsége nincs rendben. A pedagógusok túlterheltek, a rendszer elsősorban adminisztrációs munkát vár el tőlük, portfóliókészítő kisiparosnak tekinti őket.
A világnak két válasza van, Magyarországnak egy harmadik
A PISA-felmérések eredményeire a résztvevő országok általában kétféleképpen szoktak reagálni:
- eredményközpontú, tesztekre felkészítő oktatással,
- vagy olyan tényekre alapozott, rendszerszintű oktatáspolitikával, amelyben az emberi tényezők egyre nagyobb szerepet kapnak.
Az úgynevezett elszámoltatható iskolákban a tesztekre helyezik a hangsúlyt, az oktatáspolitika célkitűzése pedig a világklasszis eredmény, és az élmezőnybe kerülés a PISA-országok rangsorában.
Ezzel az a gond, hogy a diákokat már nagyon fiatal korukban elkezdik tesztekre tanítani, mint amikor az NDK-s úszólányokat bedoppingolták a minél jobb eredményekért, körülbelül ez a helyzet itt is. A tesztekre tanítás miatt viszont nem jut idő a művészetekre, a humánumra, az emberi értékek hangsúlyozására.
Ráadásul számolni lehet retorziókkal, amennyiben nem sikerül átugrani a lécet. Ha rossz az eredmény, azt a költségvetés bánhatja, tanárokat rúghatnak ki, nem törődve a diákok érzelmeivel és stressztűrésével.
Egyértelműen zsákutca ez az út, hiába lesz jó az eredmény, hiába örül az oktatási miniszter, ha sem a diák, sem a tanár nem érzi jól magát az iskolában. Arról nem is beszélve, hogy ha valakivel tesztet íratunk, ott a diák jóllétét már alapból próbára teszik: gyomoridege lesz, frusztrált lesz, stresszel. Ezek nem segítik azt, hogy valakinek a mentális egészsége rendben legyen
– mutat rá Vass Vilmos.
A másik út a tényekre alapozott, rendszerszintű oktatáspolitikai beavatkozás. Itt nem a tesztekre tanítás és a teszteredmények mindenáron történő javítása a cél, hanem egy szakmai és társadalmi vitára alapozott oktatáspolitika, amelynek alapját egyrészt az egész életen át tartó tanulás, valamint a tudásalapú társadalom jelenti, másrészt az adatokat nem önmagukban, az adott oktatáspolitika önigazolásaként kezelik. Ennek megfelelően ebben az oktatáspolitikában az emberi tényezőknek, a jóllétnek egyre nagyobb szerepe van.
Egy 13 éves angol fiú mondta évekkel ezelőtt egy nemzetközi konferencián: »Én egy személy vagyok, nem pedig egy szám.« A személyre szabott tanulás és a differenciáló pedagógia már régóta a szakemberek igénye. Az egyén alkotóképességét kell előtérbe helyezni, mert a kreatív gondolkodás ma már olyan jelentőségű dolog, mint az, hogy valaki tudjon írni, olvasni, számolni. És ha sikerült egy olyan közeget teremteni, amiben a résztvevők egészségére és jóllétére figyelünk, akkor előbb-utóbb az eredmények is javulni fognak, akár a PISA-mérésen is.
Vass Vilmos szerint egyértelmű, merre kellene elmozdulni, a kérdés az, hogy mi van ma Magyarországon. Az igazság az, hogy nem lehet ráhúzni egyik választ sem teljes egészében a magyarországi helyzetre, az oktatáskutató találóan úgy fogalmaz,
Azaz járj be az iskolába, éld túl valahogy, magold be, amit be kell magolni, aztán felejts el mindent. Ennek nem sok köze van a kreatív iskolához, de olyan szintű tesztekre tanítás sem folyik szerencsére, mint például az ebben élen járó Egyesült Államokban. A diákok számára a túlélés és felejtés iskolája egy életidegen közeg, amelyben egyre fáradtabban és motiválatlanul töltik el napjaikat. Vass Vilmos szerint szitokszó lett itthon a kompetencia, a tesztekre tanítás viszont nálunk is megfigyelhető, közben pedig nemhogy a művészetekre és az emberi értékekre nem jut idő, de a gyerekek lelkére sem. Ide kapcsolódik a kormány legújabb ötlete a hatévesek kötelező beiskoláztatásával kapcsolatban. Borzasztónak tartja a pedagógus a kormány elsietett lépését, ami szerinte csak visszafelé sülhet el.
Nem kellene ennyire rohanni. Az etalonnak kikiáltott oktatási rendszerek mutatják a példát, hogy az érdemi változás lassú folyamat, ehhez képest az, hogy az egyébként nagyon fontos alapozó időszakot lerövidítjük, a legkevésbé sem visz előre. Ha egy gyerek még nem áll készen arra, hogy iskolába menjen, de mi erőnek erejével kiszakítjuk őt a számára biztonságos környezetből, és már ilyen fiatalon megismertetjük őt a stresszel és a teljesítménykényszerrel, na, ez nem szolgálja azt, hogy a gyerek egészsége rendben legyen.
Igazán jó oktatói munkát nehéz végezni, ennek egyik legfőbb oka, hogy a kormány egyre inkább ellehetetleníti a helyi kezdeményezéseket, központosít, és korlátozza a helyi autonómiát. Ehhez jön még a tanárok helyzete, akiknek a növekvő adminisztrációs terhek mellett a megalázó fizetésük miatt nincs arra lehetőségük, hogy szakmai értelmiségi életet éljenek, ami előbb-utóbb frusztrációhoz, kiégéshez vezet.
Vass Vilmos optimista ember, így bármennyire borús is most a kép, úgy gondolja, van remény a pozitív változásra. Ebben a helyi közösségeknek is erőteljesebb szerepet kellene vállalniuk bármilyen innovációval, ami akár csak mikroszinten is, de jobb hellyé teheti az iskolát. Az országos politikának pedig nagyon meg kellene becsülnie az alulról jövő kezdeményezéseket.
A PISA-mérés története is megmutatta már, hogy 10–12 év alatt igenis előre lehet lépni.
Kiemelt kép: Bielik István /24.hu
