Egy 2012-es felmérés szerint a magyarok – legalábbis az internetet használók – 88 százaléka számára fontos a helyesírás, és csupán 4-5 százalék tartja gyengének a saját helyesírását, a mások által elkövetett hibákat pedig nem igazán tolerálja a túlnyomó többség.
Ezt az igényes hozzáállást egyébként a mindennapokban is könnyen tetten érhetjük, ahogy Mártonfi Attila nyelvész, az Osiris Helyesírás egyik szerzője fogalmazott egy korábbi interjúnkban,
a helyesírás legtöbbször a bunkósbot funkcióját tölti be, nemcsak az iskolákban, hanem például a kommentfolyamokban is. Hányszor látjuk, hogy ha valaki nem tud érvelni az igaza mellett, akkor inkább beleköt a másik helyesírásába.
Ennek fényében semmi meglepő nincs abban, hogy közszereplők helyesírási baklövéseire különösen érzékeny a nyilvánosság. Legutóbb hétfőn, Kunhalmi Ágnes és Bangóné Borbély Ildikó húzott bele nekifutásból a magyar nyelv vasajtajába, amikor is egy „Képviselőkbe folytani a szót illendő?” feliratú papírlapokkal kívántak tiltakozni az Országgyűlés Mentelmi bizottságának ülésén.
A csúnya baki természetesen végigsöpört a médián, mi is megírtuk, így tett a kormánypárti sajtó is, hogy csak a legtöbb embert elérő TV2-t idézzük, az ellenzéki képviselők „ismét nevetségessé tették magukat”.
Hogy a TV2 ennyire szigorú helyesírási ügyekben, az persze nagyon is helyénvaló, hiszen egy humorista is akkor lesz igazán hatásos, ha a kisemberek szerencsétlenkedéseiről szóló vicceiben saját magunkra ismerhetünk, a kereskedelmi csatorna számára pedig Kunhalmiék papírja tökéletes tükörként működhet:
Vagy hogy a TV2 által is ápolt hírműfajnál maradjunk:
Kunhalmiék egyébként legfőképpen azzal vonták igazán magukra a csúfolódás mérgezett nyílvesszőit, hogy nem pusztán helytelenül írtak le egy magyar szót, de egyenesen egy ly-t tévesztettek el. Ez pedig valamiért az egyik legszégyenletesebb helyesírási hibának számít, életre szóló stigma, miközben viszonylag könnyen együtt tudunk élni olyanokkal, mint például a Jóban Rosszban sorozat, amely immár 14 éve helytelenül leírt címmel fut nap mint nap a tévében, de a kultúra már csak ilyen öntörvényű dolog.
A ly-tévesztéshez képest még a felett is könnyen szemet huny a nyilvánosság, ha egy helytelenül kitett írásjel miatt konkrétan megváltozik a mondat jelentése, és a szöveg ezáltal teljesen mást jelent, mint amit a közlője ki akart fejezni.
2017-en például azt a kérdést tette fel közleményében a Fidesz frakciója, hogy
Hadházy Ákosnak kell arra a kérdésre válaszolnia, hogy miért képvisel nyíltan egy külföldi céget szemben a magyar cégekkel a parlamentben?
Pedig a szándék itt valószínűleg nem a kérdezés volt, a szöveg megalkotója inkább azt akarhatta állítani, hogy Hadházynak igenis válaszolnia kell a második tagmondatban szereplő kérdésre, csak éppen nem volt elég járatos alárendelt összetételű mondatokra vonatkozó szabályokban, ennélfogva a helyesírás nem tudta betölteni legfontosabb funkcióját, a szövegértés elősegítését.
A közösségi nyelvérzék igazságtalanságát egy focipéldával is párhuzamba állíthatjuk: régi közhely, hogy a csatár kihagyhat száz ziccert, ha a végén eldönti a meccset, mennybe meg, míg a kapusnak elég egyet hibáznia, hogy örökre ráégjen, rajta úszott el a győzelem. Hasonló hatást vált ki befogadói oldalról a helyesírás is, a cikk elején idézett felmérés alapján ugyanis feleannyian tartanak zavarónak egy egyoldalnyi szövegben sok kisebb elütést, mint egyetlen, de valóban komoly helyesírási hibát. Ezt illusztrálja az is, hogy a kormány különösebb presztízsveszteség nélkül léphetett túl 2013-ban azon, hogy a néhai Népszabadság oldalanként átlagosan tíz helyesírási hibát fedezett fel az új típusú, rezsicsökkentett gáz- és villanyszámlák Magyar Közlönyben közzétett, kötelezően alkalmazandó mintáiban.
Persze van az pont, amikor az apró-cseprő hibák száma elér egy kritikus tömeget, a rekordot alighanem az önkormányzati Csobánka Újság egyik 2012-es száma tartja, amelynek mindössze hat oldalában 214 helyesírási hibát követtek el. A havonta megjelenő újságot akkor 70 ezer forint közpénzből állította elő a település, a főszerkesztő szerződésében pedig kikötötték, hogy az anyagokat megjelenés előtt át kell küldenie a polgármesternek, ám egy korrektorral vélhetően jobban jártak volna.
Mint említettük, a helyesírás bunkósbotként való alkalmazásának jelentős kultúrája van a magyar társadalomban, a minden hibára árgus szemmel vadászókat sokan csak helyesírásnáciknak nevezik. Valójában az ő aranykoruk jött el a 2010-es évtizeddel, amikor egy magára valamit is adó politikusnak szinte kötelezővé vált rendszeresen megnyilvánulnia a Facebookon, ami bizony óhatatlanul felfedi a helyesírásbeli hiányosságokat. Az imént például találomra megnéztem egyik kedvenc politikusom, Pócs János oldalát, és csak az elmúlt tíz nap termésében három olyan hibát találtam, amiért súlyos pontlevonás járna egy magyarérettségin.
„Isten éltesse Dr. Suba Györgyné Julóka nénit 80. és Fodor István Ferencet 70. Születésnapjuk alkalmából!” / „Határ szemle Jászszentandráson” / „Hajrá magyar Családok!”
A Google tanúsága szerint a legtöbbször egyébként szegény Tasó Lászlót vonták kínpadra a magyar sajtóban gyenge lábakon álló helyesírása miatt, ám a Fidesz képviselője továbbra is rendületlenül vívja ádáz küzdelmét a magyar nyelvvel a Facebookon, rendszeresen tulajdonnévvé avatva olyan szavakat, mint a „Világháló”, sőt annak idején még egy résztulajdonában álló céget is azzal a névvel sikerült bejegyezni, hogy
Fábiáni Lovas-túrizmus Kft.
Minden – legalábbis a Kunhalmiékba “folytott” szó előtti – idők közéleti helyesírásbajnoka azonban kétségkívül Schmitt Pál. Az egykori köztársasági elnök megválasztása előtt azt mondta, hogy egyik legfontosabb feladatának a magyar nyelv védelmét, művelését tekinti majd, ennek ellenére előbb az új alkotmányhoz benyújtott javaslatai (never forget „abszolutórium”), majd újévi beszédének leirata hemzsegett a hibáktól (a Himnusz első két sorában mindjárt hármat is ejtett), illetve a hegyeshalmi Paprika Csárdában is emlékezeteset alkotott
első álamfői látogatásom első álomásán.
Kiemelt kép: Balogh Zoltán / MTI
