Az illiberalizmusnak vége
Névleg mindenképpen. Orbán Viktor negyedik beiktatási beszédében egyszer sem mondta ki az illiberális kifejezést, helyette látványosan a keresztény demokráciát használta. Ennek sokkal hosszabb távú következményei lehetnek, mint gondolnánk, elsősorban a külpolitikában. Orbánt a nyugati országok vezetői eddig az illiberalizmussal támadták, amióta négy éve Tusványoson meghirdette az illiberális állam filozófiáját. Azzal, hogy erről a kifejezésről a sokkal eladhatóbb keresztény demokráciára váltott, ezt a fegyvert elvette tőlük. Közben a tartalom ugyanaz maradt, és Orbán az amerikai alt right és a német új jobboldal legjobb hagyományai szerint pont a szabadság szeretetével és az individualizmussal, vagyis a liberális demokráciák két alapvető értékével támadta a liberális demokráciákat. Ezzel régóta nem tud mit kezdeni a nyugati értelmiség. Ez pedig fontos lehet a 2019-es európai parlamenti választások előtt, mert az Európai Néppárt lassan nehezen tud mást ajánlani a szavazóinak, mint Orbán Viktort.
Orbán még mindig koherensebb, mint az ellenzékből bárki
Ha valaki fegyvert tartana a fejünkhöz és arra kényszerítene minket, hogy mondjunk egy ellenzéki vezetőt, aki hasonlóan koherens és politikailag potens világképet tud alkotni, mint a miniszterelnök, továbbra is nagy bajban lennénk. Orbán intellektuálisan felkészült ahhoz, hogy koherens mondanivalóval felszerelt világképet adjon át a követőinek, és hajlandó is elvégezni a munkát, amelyet ez megkövetel. És főleg ezt a világképet megfelelően rugalmassá teszi ahhoz, hogy bármikor javítható legyen.
De világképe rugalmas
Annak a külpolitikai világképnek, amelyet most elmondott, évekkel ezelőtt már hallattuk egy verzióját, amikor a miniszterelnök még hajlandó volt háttérbeszélgetéseket tartani újságíróknak. Annyi változott, hogy Orbán hézagok nélkül integrálta azt a politikai kérdést a világnézetébe, amelyet ő jelenleg a legfontosabbnak és persze politikailag a leghasznosabbnak tart: a migrációt. A nyílt társadalom, az európai föderalizmus és az eleve elrendeltetettség elleni küzdelem („Brüsszelben ma azt gondolják, hogy igazságtalan, ha az ember nem oda születik, ahol élni szeretne”) kérdését gond nélkül integrálta a korábbi világnézetébe.
Továbbra is a nagyhatalmak közötti lavírozásra készül
Az ebből a beszédből is kiderült, hogy Orbán kivételesnek tartja a saját képességeit Európában, ezért úgy gondolja, képes lehet olyan politikai megoldásokra is, amelyre mások nem lennének. Ebbe beletartozik az, hogy alapjaiban határozza meg az Európai Unió jövőjéről szóló vitát, de az is, hogy képes legyen az eredeti elképzeléseinek megfelelően lavírozni a nagyhatalmak között. Ő maga három ilyen nagyhatalmat nevezett meg: Németországot, Oroszországot és Törökországot. Amerikát nem véletlenül nem sorolta ide, hiszen évekkel ezelőtt rájött arra, hogy az Egyesült Államok figyelme a térségben elég múlékony és hektikus, alapvetően inkább a gazdasági lehetőségek érdeklik, valamint a védelmi kiadások, és ebből még konfliktus is lehet a későbbiekben.
Nem felejti a sérelmeket
Régóta hallani, hogy Orbán Viktor nem felejti el a sérelmeit. Sem azt a sokat emlegetett pillanatot, amikor egy tehetősebb családba született szabaddemokrata könnyedén megigazította a fiatal Orbán nyakkendőjét, sem azt, amikor az első miniszterelnöki ciklusában a szocialisták suttogópropagandája azt terjesztette róla, hogy annyira megverte a feleségét, hogy kórházba került. Orbán erről a sérelemről korábban is beszélt már, a Bibó István Szakkollégiumból kikerült felvételen hallhatjuk is. Most viszont utalt arra, hogy valószínűleg emiatt látja úgy, hogy céljai minden eszközt, a hazugságot és a pánikkeltést is szentesítenek. Azt üzente ugyanis a szocialistáknak, hogy a lovagiasság eszközeivel fogja felvenni a harcot, de amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten.
Nyíltan elmondta, hogy nem egy ciklusban, hanem évtizedekben gondolkodik
A miniszterelnök még soha nem beszélt ennyire nyíltan arról, hogy nem négyéves ciklusokban képzeli el a munkáját, hanem inkább évizedekben. Két évtizedben, egészen pontosan. Orbán a 2010 és 2030 közötti időszakot egyetlen egybefüggő ciklusnak tartja, amely alapjaiban határozza meg Magyarország sorsát. És amelynek, ezek szerint, még a felénél sem tart. A saját sikerét és a harmadik egymás utáni kétharmados többségét továbbra is azzal védi meg, hogy még mindig többet volt ellenzékben, mint hatalmon – és ezen persze változtatni szeretne. Egyúttal hangsúlyozta: a demokrácia nem áll ellentétben a távlatos gondolkodással, a több évtizedes tervezés előnyét nem szabad átengedni a diktatúráknak.
Kiemelt kép: Marjai János/24.hu
