Krisztina már elmúlt negyvenéves, amikor úgy döntött, húszévnyi munka után hátat fordít a magyar egészségügynek. Vagy inkább az egészségügy volt az, ami hátat fordított neki. A 2000-es évek elejéig meg tudott élni ápolói munkájából, de nem csak ő, mindenki más. Nem is volt jellemző, hogy tömegével hagyták el a magyar ápolók az országot, ma viszont az ápolóhiány sokkal feszítőbb, mint a sokat emlegetett orvoshiány.
Krisztina hónapról hónapra élt ugyan, megtakarítása nem nagyon volt, de mindig kijött a pénzéből. Aztán 2010 után, túlórákkal és másodállással sem ment ez. Jött a tél a 60 ezres gázszámlákkal, amit ki kellett fizetni. Soha nem tett még ilyet, de akkor muszáj volt: személyi kölcsönt vett fel. A 2013-as egészségügyi béremelést úgy várta, mint a messiást. Úgy is lett beharangozva, hogy minden sokkal jobb lesz.
Aztán amikor megláttam, hogy a béremelés után 600 forinttal keresek többet, azt mondtam, kész, vége. Elmegyek
– mesélte a 24.hu-nak Molnár Lamos Krisztina, mi volt az utolsó csepp a pohárban. Felmérte a helyzetet, és belátta, ha Magyarországon marad, abból semmi jó nem lesz. Az utolsó egy-másfél éve arról szólt, hogy négy gyerekének (akik most már szintén Angliában dolgoznak gondozóként) bundáskenyeret vagy palacsintát adott enni, mert az jött ki az ápolói fizetéséből.
A béremelés után bruttó 125 ezer forint volt a fizetési papírján. Erre jött rá a 30 ezer forintos műszakpótlék, mert állandóan éjszaka dolgozott, és kapott még 20 ezer forint ágy melletti pótlékot is. Így vitt haza nettó 150 ezret. Nem csoda, hogy másodállást kellett vállalnia.
Volt olyan, hogy éjszakaiból mentem a nappali műszakba. Nem tudom, hogyan bírtam, honnan volt rá erőm, de muszáj volt csinálni
– idézte fel Krisztina az utolsó magyarországi éveket.
„Ennek így nem volt értelme. Nem akartam, hogy a gyerekeim azt lássák, úgy dolgozom, mint az őrült, soha nem vagyok otthon, és mégsem tudunk venni egy normális cipőt, nem tudunk rendesen enni, nem jutunk el színházba, moziba. Nem ilyen mintát akartam nekik mutatni.”
Nem vagyok migráns
2014-ben érkezett Angliába, azóta is ott dolgozik. Tapasztalataiból, a munkakeresésről és az ottani helyzetről könyvet írt.
Nagyon sokan vagyunk már kint, és úgy gondoltam, az én tapasztalataim sokak tapasztalata lehet. Meg akartam osztani a történetemet másokkal is, és szerettem volna, ha az otthoni kollégák is látják, nem rózsaszín itt minden.
Krisztina több Facebook-csoportban is követi a kint élő magyar egészségügyi dolgozók életét, van, akikkel összebarátkozott. Az aktív tagok száma 5-6 ezer között van, nagyobb részük gondozóként (angolul carer) dolgozik. Krisztina már kórházi nővér, de nem volt egyszerű eljutnia ide.
Ahhoz, hogy valaki Angliában nővérként dolgozhasson, meg kell kapnia az angol nővéri kamarától a regisztrációs számot. Ezt Krisztina 2014-ben igényelte, és csak 2016-ban kapta meg. Még így is szerencséje volt, mert 2016 januárjától egy nagyon szigorú nyelvvizsgát kell letennie annak, aki bárhol az Egyesült Királyságban nővérként akar dolgozni.
Egy idősek otthonában kezdett el dolgozni Yorkshire-ben, aztán Devonba ment át. Egyik helyen sem csinálhatta azt, amit igazán szeret és tud. Mivel elhúzódott a nővéri álláshoz szükséges regisztrációs szám megadása, mindkét helyen a ranglétra alacsonyabb fokán, gondozóként végezte ápolói hivatását. Amíg Magyarországon intenzív osztályon vagy onkológián akár húsznál is több betegért felelt, és vette a vért, kötötte be az infúziót, addig Angliában idős, gyakran demens páciensek fenekét törölte, állta karmolásukat, hallgatta kiabálásukat.
Krisztina most az NHS-ben (ez a brit állami egészségügy, a National Health Service rövidítése), egy megyei kórházban dolgozik, félórányi távolságra Londontól. A nővérek között szinte csak bevándorlók dolgoznak az intézményben. Van egy kolozsvári ápolónő, a sürgősségi osztályon pedig több magyar orvos is dolgozik.
Itt a hangulat egyáltalán nem bevándorlóellenes. Az angol főnökeink nagyon igyekeznek, hogy megtartsák a munkaerőt. Nem éreztem olyat, hogy én itt migráns vagyok, és hogy velem szemben mások az elvárások
– meséli Krisztina, aki érdekesnek tartja, hogy a többi külföldi munkavállalóban nincs fájdalom, amiért ott kellett hagyniuk a hazájukat.
Vannak spanyol kolléganőim, akik szeretik Spanyolországot, de nem reszketnek azért, hogy úristen, mi van otthon. Nem aggódnak a politikai helyzet miatt, azért sem, hogy mikor mehetnek haza. Ők ezt kalandként élik meg. Itt vannak pár évet, ez egy jó szakmai befektetés a számukra, aztán hazamennek, és magasabb presztízsű, jobban fizető állásokat kapnak.
Nagyon más a helyzet azokkal a magyarokkal, akik otthagyták az egészségügyet és a hazájukat: „Ők kényszerből jöttek el, és nem tudják, mikor mehetnek haza. Az olaszok, spanyolok bármikor hazamehetnek. Egyetlen nép sem olyan – jó értelemben véve – röghöz kötött, mint a magyar, aki nagyon visszavágyódik.”
Krisztina is szívesen lenne újra ápoló magyar kórházban, de azt mondja, ahogy telik az idő, talán úgy egyre enyhül ez a vágya. Minél tovább dolgozik valaki külföldön, annál nehezebben megy haza önszántából. Legalább két dolog kellene ahhoz, hogy feladja angliai állását, és visszajöjjön Magyarországra: hangulatváltás és béremelés.
Amikor eljöttem, szörnyű hangulat volt az egészségügyben. Minden szétbomlott, eltűnt a kollégákból a jóindulat. Nem volt összetartás, csapatmunka, semmi „Oldjuk meg együtt!” mentalitás. Amikor kezdtem a pályámat, ezek megvoltak. Egymás ellen is fordultunk. Nyilván ennek a fáradság is az oka volt, mert egyik műszakból mentünk a másikba. Mindenki kapkodott, hulla fáradt volt, senki sem volt barátságos. Nem volt egymás segítése, megszűnt a kollegialitás.
Gyakran húsznál is több betegre felügyelt egymaga. Amikor az egyik angol állásinterjúnál elmesélte, „csak” 18 pácienst vallott be, ezt sem nagyon akarták neki elhinni. Később az állásinterjúkon inkább kikerülte a kérdést, és nem mondott betegszámot.
Ha elfogadom a hálapénzt, holnaptól nincs állásom
A magyar egészségügy egyik legnagyobb rákfenéje a hétköznapi korrupció, a hálapénz. Angliában törvény tiltja a paraszolvenciát. Krisztina legfeljebb üdvözlőkártyát kap, vagy csokit. Ha elfogadna pénzt, másnap nem lenne állása.
Magyarországon a 2000-es évek elejéig nem fogadott el paraszolvenciát senkitől sem. „Ilyesmiért ha fizetnének a betegek, akkor értelmét veszti az, amit csinálunk”.
Egyszer egy beteg megpróbált mindenáron pénzt adni, de Krisztina mindenképp próbált arrébb húzódni. A néni sírni kezdett, mire a másik beteg a kórteremben ráripakodott Krisztinára, hogy ne alázza már meg a beteget, vegye el tőle a pénzt.
Utáltam a helyzetet. Elfogadtam, aztán éjszaka visszacsempésztem, amikor aludt.
Szerinte Magyarországon úgy érzik az emberek, ha nem adnak, akkor az nem helyénvaló. Megalázónak érzik, ha az orvos és az ápoló nem fogadja el, vagy azt érzik, hogy lemondtunk róluk, meg fognak halni. De azután megváltoztak a dolgok, és kénytelen volt ő is a páciensek jóindulatára hagyatkozni.
Az utolsó két évben abból tudtam élni, amit paraszolvenciaként kaptam. Ez nagyon rosszul érintett. Voltak olyan hónap végi éjszakai műszakok, amikor tudtam, hogy a beteg kirak nekem 200 forintot az asztalra, és abból másnap vettem kenyeret, tejet vagy buszjegyet. Borzasztó volt, azt éreztem, hogy ez nincs jól. Nem akartam így dolgozni, élni és most sem akarnék.
Hideglelés, brexit a neved
Nagy-Britannia karnyújtásnyira van attól, hogy kilépjen az Európai Unióból. A brexit nagyon érzékenyen érintheti a bevándorlókra támaszkodó NHS-t, amit az összeomlás fenyeget, ha a külföldiek elhagyják a szigetországot. A kilépést már most megsínyli az ottani egészségügy: drámaian csökkent azok száma, akik Angliába érkeznek ápolónak, a kelet-közép-európai munkavállalók inkább Németországot és Ausztriát választják. A brit egészségügy válságáról nemrég a New York Times közölt adatokkal teletűzdelt riportot, amiből kiderül, közel 40 ezer ápoló hiányzik a rendszerből, és az EU elhagyásával egyre nehezebb lesz pótolni hiányukat. Közvetlenül a kilépésről döntő 2016-os népszavazás után 10 ezren fordítottak hátat NHS-nek.
Kínlódós – Krisztina így jellemzi a mostani hangulatot Angliában.
Sikerült megélnem azt, amit Magyarországon is, és ez hidegleléses volt: folyamatosan mennek el a kollégák, és nem jönnek helyettük újak.
Nem aggódik, mert úgy látja, Európán kívüli munkaerővel a britek meg tudják oldani a problémát, és szerinte azoknak, akik dolgoznak és rendesen fizetik az adót, nem kell félniük, hogy kiutasítják. De ha mégis úgy adódna, el kell hagynia Angliát, már nem fél.
Széles a világ, és van egy hazám is. Végülis megtörténhet a csoda, az igazi változás, hogy Magyarország egyszer majd tárt karokkal vár vissza bennünket, akiket egy korszak távozásra kényszerített.
