Egyik előadásán azt mondja, próbálja lebeszélni diákjait a pedagógus szakmáról. Miért?
A rátermetteket igenis bírjuk maradásra. Az alkalmatlanoknak viszont a gyerekek érdekében legalább a képzés során szembesülniük kell azzal, hogy ez az egész nem nekik való.
Megesik, hogy odamegy egy-egy hallgatóhoz, hogy figyelj már, ez nem lesz jó, keress más szakmát?
Volt ilyen. Főleg félév végén, értékelésnél. Nyilván nem azt mondom, hogy lője le magát, hanem azt, hogy az ő attitűdjével nem kéne itt lenni. Kényelmetlen helyzet.
Kiből lesz ma tanár?
Akinek jók a jegyei, akinek a mai iskolarendszerben sikerült a túlélés. Akinek pozitív az iskolaképe. Azokkal van baj, akik azt gondolják, csak mert kiválóan megtanulták az anyagot, jó történelemtanárok lesznek. De a modern pedagógiafelfogás nem erről szól. A legfőbb feladat érdeklődővé tenni a gyereket a világ dolgai iránt. Vagyis nem a legjobb történelem-előadónak kell lennem, hanem ismernem, motiválnom kell a gyerekeket.
Adottság ez, vagy tanulható?
A „jótanárság” tanulható. Vannak képességek, de a munka zöme praxis: elsajátítható. Vagy ha nem, abba kell hagyni.
A felvételi része az alkalmassági vizsga.
Értelmetlen, ugyanis tizenkilenc éves korban lehetetlen kiszűrni, alkalmas-e az ember a pályára. Ilyen fiatalon, ráadásul a képzés előtt senkitől sem várható el modern pedagógiai gondolkodás. A tanulásra való képesség megléte vagy hiánya később derül ki, épp úgy, mint az esetleges pszichés problémák, és semmi közük a tanári kompetenciához. Ráadásul a tanárrá válás folyamat, nem fejeződik be a diplomával. Az orvostól is elvárjuk, hogy ismerje meg és alkalmazza a legújabb műszereket, műtéti technikákat.
A modern pedagógia jegyében végigszenvedtem egy egyetemi előadást, ahol volt kivetítő, Prezi, PPT, lézer, tökéletes árnyékolás, minden, ami kell, de közben a tanár kilencven percig háttal állt nekem, és azt olvasta fel, amit mindannyian láttunk.
Attól, hogy Prezi van meg kivetítő, még nem modern az a pedagógia.
Mitől lesz az?
A régi módszer tanításközpontú: meg akarom tanítani neked, amit tudok a világról, és ezt el kell sajátítanod. A modern felfogás tanuláscentrikus: olyan környezetet kell kialakítanom, melyben megérted a tananyagot. Utóbbi az egyén belső motivációját inspirálja.
Föltétlenül kellenek a menő eszközök? Volt tanárom, aki felült az asztalra két cetlivel, és negyvenöt percen keresztül mindenki tátott szájjal figyelte.
Vannak elképesztő kisugárzással rendelkező kollégáim, ők teljesen mindegy, mit csinálnak, róluk átragad minden a diákra. Ha úgy vesszük, ez is korszerű oktatás: karizmával, szenvedélyességgel teremteni olyan légkört, melyben nem lehet nem odafigyelni.
A neveléstudományi intézetben, melyet ön vezet, mindenki a modern pedagógia híve?
Kollégáim többsége ebben gondolkodik.
És az ELTE többi karán?
Ott inkább vélik úgy, hogy az a jó pedagógus, aki hibátlanul tudja szaktárgyát.
Hallottam, hogy egy XV. kerületi iskolában a tanárnő ételt vesz az éhező diákja családjának, aztán bemegy a tanáriba, elsírja magát. Az ilyen helyzetekre hogyan készít fel a modern pedagógia?
Próbál felkészíteni. Amikor tizennyolc-, húszévesen egyetemre jár az ember, elképzelni sem tudja, milyen esetekkel fog találkozni. Nehezíti a dolgot, hogy a szelektív iskolarendszer miatt a tanárképzősök zöme olyan intézményből jön, ahol ilyen problémákkal nem találkozott, nyomort csak filmen látott, azt szimpla romakérdésként fogja föl, és elutasítja, mint szélsőséges esetet. Van egy tantárgyunk, a Mindenki iskolája, melyben a „sokféle gyerek sokféle problémával küzd” szemléletet igyekszünk megmutatni.
Gyanítom, hallgatóik nagy része nem városszéli iskolában szeretne majd tanítani.
Többségük elit középiskolában képzeli jövőjét. A XV. kerület, a szakiskolai oktatás a gondolataik között sincs, magát a problémát is hárítják, már az egyetemi órán is. Sokan nem értik, miért kell állandóan hátrányos helyzetű gyerekekről beszélnünk. Miért nem a tehetséggel foglalkozunk, a tehetséggondozásról beszélünk? Az olyanokról, mint ő, aki itt ül az ország legjobb egyetemén. Nehéz mit kezdeni az ilyen attitűddel.
Egy tizenhárom éves gyerek dohányzik az iskolában, a tanár elkapja. Mi a teendő? Elmondja a szülőnek? Ha megteszi, a gyerek soha többé nem bízik meg benne. Ha nem mondja el, és kiderül, a szülő bizalmát veszíti el.
Ha a diák őszinte velem, azt kell elérjem, hogy a problémát beszélje meg a szüleivel, hiszen ők a felelősek az életéért. Ez amúgy a szexuális élettől a droghasználaton át sok mindenre igaz. A pedagógus dolga megnyitni és nem kijátszani a gyereket.
Politikai megnyilvánulásokban meddig mehet el egy tanár? „Régen azt mondták, csak az első milliómról ne kérdezzenek, most kicsit több, hogy az első trafikomról ne kérdezzél.” Tudja, hogy ezt kitől idéztem?
Tőlem.
„Szörnyűt fogok mondani. Minket is kergettek. Nem pont azért élünk itt, mert megtaláltuk a Pilisben a csakrát. Hanem mert onnan kergettek, ott meg nem engedtek be.”
Ez is én voltam.
Mit jelent ez a kergetős mondat?
Elfogadom, ha valaki hisz a mítoszokban, de nem szeretem a mitikus elemek túlhangsúlyozását. Nem azért élünk a Kárpát-medencében, mert a Csodaszarvas itt állt meg, hanem mert üldöztek és vándoroltunk. Akik most menekülnek, ők sem azért jönnek, hogy elvegyék a munkánkat. Ettől még persze lehet, hogy el fogják venni – ha okosabbak, tehetségesebbek, jobbak, mint mi.
Előadásában beszél arról is, hogy önnek már nem lesz nyugdíja. Mennyire van jelen a politika az ELTE PPK oktatásában?
Azt szeretem az egyetemben, hogy azt mondhatok, amit gondolok.
Következmény nélkül?
Szerencsére. Nehéz lenne csendben maradni olyan közéleti kérdésekben, amikkel nem értek egyet. Ez a mentalitás normális országban magától értetődő, itthon viszont azt jelenti, hogy kormányellenes vagy, szélsőbalos, esetleg zsidó, kommunista, Tel-Aviv-New York tengelyben mozogsz.
Említsen még néhány ügyet, ami felháborítja.
Az „egytankönyv-rendszer” katasztrofális butaság, a huszonegyedik században felfoghatatlan. Jelenleg a hatalom határozza meg a kánont, aki ezt elfogadja, az jó gyerek, aki nem, az nem. Ezt az én liberális felfogásommal képtelenség megérteni. És erről beszélek a hallgatóknak is, próbálom felnyitni a szemüket. Lehetek konzervatív, liberális, vallásos, hitetlen, bárhogy is, a gyerek felé a sokszínűséget kell közvetítsem, hadd válasszon maga. Ehelyett most az az elképzelés, hogy ne válasszon, inkább föntről megmutatják az egyetlen helyes utat. Na, ez nézetbéli különbség. De ma még mondhatom az egyetemen: én másképp látom. Ezért érdemes a felsőoktatásban tanítani. Ha majd nem tehetem, nem fogom csinálni.
Van olyan, hogy illiberális oktatás?
Abban a pillanatban, amikor elhiszem, hogy a tudásom abszolút biztos, nem beszélhetünk liberális oktatásról. Azt pedig már taníthatom úgy: egyetlen feladatod van, hallgassál!
Az egyetemi diák neve hallgató.
Beszédes kifejezés. Nem aktív, nem gondolkodó, nem partner. A tudás forrása az oktató, aki elmondja az igazságot és azt meg kell tanulni. Teljesen abszurd, hogy létezik egy iskolában közvetített tudás, és egy másik, ami az életben van. Attól jó tanárnak lenni, hogy a műveltséget, aminek része a másodfokú megoldóképlet és az 1437-es parasztfelkelés, összekötjük a gyerek motivációjával, érdeklődésével. És ha valami nagyon fontos dolog történik az életben, akkor meg kell állni. Teljesen mindegy, hol járok az anyagban. Ha azt látom, migránstömeg gyűlt össze a Keletinél, akkor hiába tartok a tanmenetben 1437-nél, nem beszélhetek a parasztfelkelésről. Ugyanez a helyzet az Iszlám Álammal. Kötelességem utánaolvasni, mi az ISIS, mi van Szíriában, és két órát történelemből, kémiából, földrajzból arra kell szánnom, hogy képbe helyezzem a gyerekeket. Ettől persze még kötelességünk közvetíteni az általános műveltséget, de ha a világ kríziseivel nem foglalkozunk, az iskola látványpékséggé válik. Ehhez viszont a pedagógusnak autonómiára van szüksége, hogy ki merjen lépni a tanmenetből. Az „egy tankönyv” logikával ettől egyre távolabb kerülünk.
Ha jól tudom, az is szívfájdalma, hogy az elmúlt száz évben érdemben nem változott az oktatás. Ugyanazok a bizonyítványok, a tankönyvek, a módszerek, még a büntetések is. Miért?
Az emberek évezredekig nem jártak iskolába, mégis benépesült a Föld. A jelenlegi iskolaforma az ipari forradalomhoz köthető. A szülők gyárakban és a földeken dolgoztak, a gyerekeknek meg valahol lenniük kellett. Így alakult ki az iskola, sok pozitív hozadékkal. A modern világ másképp gondolkozik az oktatásról. Itt van az esélyegyenlőség kérdése. Álmom egy iskolarendszer, melyben a családi háttér messze nem olyan mértékben határozza meg az életpályát, mint jelenleg Magyarországon. Sajnos a politikai, gazdasági elit – pártoktól függetlenül – abban érdekelt, hogy a saját gyerekei számára legyen sikeres az iskolarendszer, ami nagyjából működik az alternatív iskolákkal és az elitgimnáziumokkal. A többieké meg olyan, amilyen. Az a helyzet, hogy a mostani elit rosszul járna az esélyegyenlőséggel, hiszen saját utódai számára termelne konkurenciát a munkaerőpiacon.
Előadásában utal arra, hogy a 8/A rendre a felsőréteg, az „angol szakos”, politikailag preferált osztály, a 8/B a maradék, a „majd lesz valami”.
Szörnyű. A nyolc évfolyamos elit középiskolákban egy-két százalék között van az általános iskolát be nem fejezett szülők gyereke. A szakiskolában már teljesen más ez az arány. Két módon indokolható ez a helyzet. Az egyik, hogy „a buták buta utódokat nemzenek”. Ami ostobaság. A másik, hogy szelektív iskolarendszerünkben az alacsony társadalmi státuszú szülők gyerekei alacsonyabb szintű iskolarendszerben ragadnak, nem működik az esélyegyenlőség, nincs társadalmi felemelkedést. Nincs példa, ami arra motiválna, hogy ha rendesen tanulsz, följebb lépsz. Újratermeljük a rendszert, és azokban az iskolákban, ahol problémás gyerekek tanulnak, a pedagógus tehetetlen. Hát ezért vagyok én kritikus. Nem azt csináljuk, amit kellene.
