Vidnyánszky Attila nem érti sem a bécsiek performanszát, sem a POSZT körüli botrányt, szerinte mindkét konfliktust tudatosan gerjesztették. A színházi világ már régen kettészakadt, csak illúzió volt, hogy egységes. Korábban „jobbára a hatalom által támogatott balliberális értelmiség kapott lehetőséget, hogy megnyilvánuljon. Most meg kap a másik oldal is, és ez rettenetesen fáj azoknak, akik eddig egyeduralkodóként garázdálkodtak a szakmában.”
A főigazgató tébolynak nevezi, ami a POSZT körül kialakult. A legnagyobb bajnak pedig azt tartja, hogy elképesztő a függés a kritikusoktól, akik a színházi rendszeren, szakmán kívüliek, és teljesen fölöslegesek. A „nemzetközi viszonyrendszerben gondolkodó, színházértő szakembereknek a véleménye és a közönség szeretete felülírja az összes kritikus álláspontját.”
Elszomorítja, hogy a miniszterelnök kulturális főtanácsadója még nem tartja a szellemi energiák világítótornyának a színházat, de jelzi, Szőcs Gézát azért nem látta sokszor az előadásaikon. Fontosabb, hogy „a híresztelésekkel szemben nem ürült ki a színház”, ha így megy tovább, éppen annyi nézőjük lesz, mint a korábbi években. Vidnyánszky hazugságnak nevezi, hogy elöregszik a közönségük. Az Alföldi-érában odajáró iskolai osztályok több mint 80 százaléka megmaradt, és egy sor vidéki gimnáziummal felvették a kapcsolatot.
A főigazgató nyitottnak és sokszínűnek tartja a színházát, hite szerint ebből a sokszínűségből áll össze egy egységes kép, nem zavarja, ha valakinek nem tetszik az, amilyen irányba a Nemzetit próbálja mozdítani. Azt viszont kikéri magának, „amit Koltai Tamás írt az Élet és Irodalomban, hogy minőségi különbség van a Nemzeti korábbi és mostani közönsége között, hogy korábban jó arcú nézőket látott itt, ergo a maiak rosszarcúak – ez náci gondolat.” Ha ő mondana ilyet, a Kritikusok Céhe már rohanna a külföldi lapokhoz.
További részletek a legfrissebb Heti Válaszban.
