Értelmiségi, éppen Budapestre költözött, balos, húsz és negyvenöt közötti, fiatal, családos, esetleg még épp egyedülálló, egy diplomával rendelkező, alsó-középosztálybeli, új építésű lakásban élő. Mi vaaaaaaaaaaaan?
Látta?
Mi ez?
A minap a hvg.hu-n jelent meg önnel interjú, s a szerkesztő tévedésből a haverjainak szánt kommenttel tolta fel a cikket a portál Facebook-oldalára. Így: „Mi vaaaaaaaaaaaaaaan? Már azt is sértésnek veszem, hogy a szavazólapomon ott lesz egy LMP nevű párt!”
Tényleg nincs időm foglalkozni minden hülyeséggel.
Egy ilyen szerkesztő elvileg célcsoport az LMP-nek: értelmiségi, városi, balos.
Nem ismerem az illetőt, úgyhogy fogalmam sincs, célcsoport-e számunkra.
Mi az LMP célcsoportja?
Nem vagyok szociológus, így tudományos bizonyossággal nem tudok nyilatkozni a kérdésben.A megérzéseimre hagyatkozom inkább, s azok be szoktak jönni.
Nem szociológus, hanem párttárselnök. Annak is ismernie kéne a célcsoportot.
Pár nappal a választás előtt tán ne célcsoportelemzéssel foglalkozzunk, hanem azzal, hogy mi az LMP dolga, mivel tehet a legtöbbet az országért.
Rendben.
De tudja mit?! Legyen a célcsoport. A kopogtatás során Budapesten, a saját választókerületemben azt tapasztaltam, hogy elsősorban a húsz és negyvenöt év közötti, vidékről a fővárosba költözött, fiatal, családos, esetleg még épp egyedülálló, egy diplomával rendelkező, alsó középosztálybeli, új építésű lakásban élő emberekből áll a bázisunk. Így jó?
Azért infarktust ne kapjon. Inkább nevessünk rajta. Vagy ha nem megy, válaszoljuk meg az ön kérdését: mit akar az LMP?
Fenntartani a reményt arra, hogy elbúcsúztatható az a világ, melyben oligarchák mondják tollba a törvényeket, melyben Magyarország egy összeszerelő üzem, ahol a kormány az olcsó, képzetlen munkaerőre alkuszik a multikkal. A helyi gazdaságot akarjuk beindítani, a kis- és középvállalkozásokat helyzetbe hozni, a tudásgazdaságba fektetni. Hogy aztán 2018-ban az LMP legyen a kormányoldal első számú kihívója.
Ehhez először is be kéne kerülni a 2014-es Házba.
Meglesz az öt százalék.
És ha csak 4,8 jön össze? Azt túlélné a párt?
Nem gondolkodom 4,8-ban, 7,8-ban inkább.
Van még egy papírom.
Ajaj.
Fotó. Egy blogról szedtem le. Tizenhat politikus, az LMP frissen parlamentbe jutott frakciója mosolyog róla 2010 tavaszáról. A menet közben távozók a fényképen sorra egy-egy ikszet kaptak a fejükre, négy év alatt tizenöten, s immár csupán ön mosolyog.
Nincs dolgom vele. Aki bent él a politikai térben, és veszi a bátorságot indulni a választásokon, számítson rá, hogy a legaljasabb mocskosságokat követik el vele szemben. Úgy védekezem, hogy próbálok nem elolvasni mindenféle blogot. De mi a kérdés?
Tizenhat kicsi indiánból csupán egy maradt. Azért ez csak igényel magyarázatot, nem?
Az összes rendszerváltó párt és a Jobbik is hatalmas kataklizmán ment keresztül az első éveiben. A szocialisták 1990-es kezdő frakciójából alig maradtak néhányan az 1994-es kormányzásukra. Az SZDSZ és az MDF alapító atyáiból csak hírmondókat találhattunk a második ciklusban. A kisgazdák első frakciója még 1994 előtt megszűnt, négy évvel később mégis hatalomra került az FKGP. A Jobbik alapítóelnökségéből mára talán csak Vona Gábor maradt. Soroljam még? Ehhez képest az LMP-ben óriási eredmény, hogy ma mindazok köztünk vannak, akik 2012-2013 fordulóján kiállták a brutális álbaloldali nyomást.
Kik is?
Lengyel Szilvia és Szél Bernadett a szakadás idején már frakciótag volt. A mostani országos listánk első tíz helyezettjéből ketten, Sallai Róbert Benedek és Schmuck Erzsébet velem együtt részese volt annak a tizenöt főnek, aki elindította a pártot 2007 őszén. További hatan 2010 óta önkormányzati képviselők, 2010-ben Meszerics Tamás mai EP-listavezetőt Ikotity István, mai országos lista harmadik váltotta a választmányi titkári poszton. Vagyis a legkevésbé sincs szó arról, hogy a távozók helyére valakik kívülről beejtőernyőztek a pártba.
A 2010-es frakcióból megmaradt utolsó négy társa kibírta azt a brutális balos nyomást, őket jóval a szakadás után, a választáshoz közeledve veszítette el: Osztolykánt, Ertseyt, Vágót, Milét.
Bármilyen hihetetlen, de ez mind külön történet. Ráadásul nagyon remélem, hogy egyikőjüket sem veszítjük el. Ertsey Kati jóval a szakadás előtt közölte, hogy nem újrázik. Osztolykán Ági pedig eleve úgy állt bele a történetbe 2010 tavaszán, hogy négyszemközt jelezte, vélhetően egyetlen ciklust csinál végig. Nem kibuktatták, nem kiszorították őket, hanem azért maradnak ki, mert úgy érzik, nem nekik való ez a játék.
És Vágó Gábor? Ő már a szakadás után nyilatkozott így: „Maradt a káosz, a kiszorítósdi, sokan saját hatalmi pozíciójukat, befutó helyeiket védték.”
Én ezzel már nem akarok foglalkozni. Tényleg. Túlléptem ezen. Ugyanakkor nagyon sokat köszönhet az LMP Vágónak, s ez talán fordítva is igaz, azt remélem, ha más felállásban is, de nem szakad meg vele a kapcsolat. Ha valami közös Ertsey, Osztolykán és Vágó esetében, az talán annyi, hogy akik az LMP-ben maradtak, nem a politikusságba szerettek bele: mindhármukra igaz, hogy van bennük felelősség a saját hazájukért, de nem érezték jól magukat a hivatásos politikusi szerepben.
A legvégére önön kívül egyetlen ősfrakciótag maradt, Mile Lajos, aki le se mondott, ki se szakadt, meg se csömörlött, különösebben nem is elégedetlenkedett, mégis a párt országos listájának tizenharmadik, vagyis szinte biztos bukó helyére került. Miért?
Így döntött a kongresszus.
Ön följebb tette volna Milét?
Persze, rendkívül sokat jelent számomra a politikai bölcsessége, de ez most már nem számít.
Ha akarja, bent tudta volna tartani?
Nem. Erre a másodiktól a huszonkilencedikig rangsorolós rendszer objektíve alkalmatlan, ha pedig valaki körbeadott volna egy komplett listát, azt, esküszöm, megverik egy LMP-kongresszuson. Amúgy elég volt négy évig hallgatnom, hogy én állítottam össze a frakciót. Ami persze nem volt igaz. Ráadásul 2010-ben keményen mentek a tagság számára átláthatatlan belső dílek az első tizenöt helyre, ami feszültséget generált. Eszembe sincs magamra venni annak ódiumát, hogy ez megismétlődjön. Nem kampányoltam senki mellett, senki ellen.
A lényeg, hogy elfogytak az arcok. Csak Schiffer maradt.
Nem fogytak el. Ott van Szél Detti, és jönnek újak, akiknek az elmúlt öt évben nem volt esélyük a kirakatba kerülni. Az LMP-nek két kiváló vidékpolitikusa is van: Lengyel Szilvia és Sallai Róbert Benedek. A külpolitikai szakszóvivőnk a maga területén talán a legjobb az egész honi mezőnyben: Meszerics Tamás, EP-listavezető. Itt van Csiba Kata, aki úgy lett országosan ismert politikusa az LMP-nek, hogy nem parlamenti képviselő. A kampány frontvonalában velünk tartott Róna Péter, a trafikmutyit leleplező Hadházy Ákos, Nagy-Bandó András. Osztolykán továbbra is az LMP oktatáspolitikusa. Egyébként ő és Ertsey Kati is keményen végigdolgozta a kampányt, s erről emberileg – az elmúlt másfél év történesei után – nem tudok eléggé szuperlatívuszokban beszélni.
Személyes ambíciók hozzájárultak a szakadáshoz?
Ambíció mindig van, sőt az LMP-ben lehetne belőle több is, mert egyébként nem működik a gépezet.
A közelmúltban könyv jelent meg az LMP történetéről, a szakadárok olvasatában. Ebben azt mondja Dorosz Dávid: a tagság az irracionalitással határos módon hitt benne, hogy András lesz a huszonegyedik század legnagyobb miniszterelnöke.
Micsoda egy faszság!
Opsz.
Igen, ez így, ezzel a szóval közölhető. Soha ilyesmiről nem beszéltünk, már csak azért sem, mert…
…az LMP-sekből hiányzik a vezért, a megmentőt ajnározó attitűd. Persze értem, hogy akik felesküdtek Bajnaira, Gyurcsányra vagy éppen Orbán Viktorra, nehezen tudják elképzelni, hogy a politika működhet másként.
Valamitől csak elkopott az a frakció. Tudták, hogy merre indulnak? Tisztázták az elején legalább egymás közt, hogy egyáltalán mi a túró az az LMP?
Maradjunk abban, hogy azt hittem, tisztáztuk.
„Liberális, balközép és közösségelvű konzervatív politikai hagyományokból is építkező, de önmagában koherens, ökológiai és radikális demokrata párt.” Ez az eredeti definíció. Mint a csodagyógyszer: minden benne van, mindenre jó, vagyis talán semmire se. Gyanítom, ahányan voltak, annyiféleképpen értették.
Ma is érvényes a meghatározás minden szava. A huszonegyedik században nem működnek vegytisztán a tizennyolcadik, tizenkilencedik században alkotott eszmék. Az ökopolitika viszont a huszonegyedik század ideológiája, és természetesen merít az előzményekből. Ezzel együtt az LMP-ben valószínűleg magunk között sem bontottuk ki, mit értünk egyes kifejezések alatt. Csakhogy egy dolog, hogy az eszmék szintjén sikerül-e megállapodni, ennél lényegesebb törésvonal, hogy kulturálisan összeillik-e a társaság. Sajnos az LMP alapítói között már jóval a parlamentbe kerülés előtt létezett kulturális törésvonal.
Mi az, hogy kulturális törésvonal?
A fő különbség, hogy engedünk-e a zsigeri reflexeinknek, a szirénhangoknak, és hajlandóak vagyunk-e valamelyik oldalhoz csapódva közösen rettegni úgymond fasisztáktól vagy úgymond kommunistáktól, Orbántól vagy Gyurcsánytól.
A Lehet Más leginkább a címkéktől retteg. Pedig Tamás Gáspár Miklós egy minapi nyílt levelében megírta önnek, hogy „az LMP, minden ellenkező híresztelés ellenére, baloldali párt”.
Válaszoltam TGM-nek.
A lebaloldalizásra nem tért ki.
Nem.
Ön baloldali?
Én?
Aha.
Annak tartom magam. Sosem tagadtam. Viszont ezzel kapcsolatban párton belül nem nyitunk vitát. Az LMP-t magam sem nevezem baloldali pártnak, mert az pont abba a posványba vezet, amit szeretnénk elkerülni. Itt Kelet-Európában a „baloldal” a kommunista rendszerhez való érzelmi, kulturális, egzisztenciális közelséget, a „jobboldal” az ettől való távolságot jelenti. Maradjunk abban, hogy mi nem egyik, vagy másik oldalon, hanem elől vagyunk, ahogyan a német zöldek megfogalmazták a nyolcvanas évek elején. A világ boldogabb felén mást értenek baloldaliság alatt, de Kelet-Európában legalábbis bezár ez a jelző.
Az LMP plakátjairól virító zöld jelző nem zár be?
A zöld nem zár be. A zöld kinyit.
A zöldről már tudni, tagságon belül és kívül is, hogy pontosan mit értenek alatta?
Ökopolitikai párt vagyunk. De ez plakáton bonyolult lenne. Az meg, hogy zöld, nem bonyolult.
Kelet-Európában a zöld is más jelent.
Tudom. Hatalmas munka lesz megmutatni, hogy nem ezoterikus, bogárvédő, odaláncolós társaság vagyunk, hanem alternatíva Magyarország számára.
Hogy mondja?
Mit?
Az LMP „nem egy odaláncolós társaság”?
Valahogy így fogalmaztam.
Mostanáig odaláncolósak voltak. Két éve nyáron épp a Közgép bejáratát torlaszolták el testükkel a lehetmásosok. Igaz, ön nem ült be a társai közé. A telefonba meg azt mondta, amikor hiányoltuk, hogy „valakinek tartania kell a frontot Budapesten”. Hadovált?
Nem. Tényleg volt rengeteg feladatom, amit nem tudtam volna ellátni a kóterból…
Mármint a fogdáról.
Persze. Másrészt a pályám kezdetén ügyvédi esküt tettem, most sem szüneteltetem a praxisomat, és hát azt csak el kellene kerülni, hogy egy ügyvédet bilincsben ráncigáljanak el a rendőrök. Amúgy is igyekszem megmaradni önazonosnak. Amikor a Fidesz 2008-ban kordont bontott, keményen nekimentem Orbánéknak. Ezek után láncoltam volna oda magam a Közgép sorompójához?
Akkor miért hagyta a párttársai láncolódását? Az nem baj, ha ők nem maradtak önazonosak?
Ők 2008-ban nem nyilvánultak meg a fideszes kordonbontásnál, a láncolás célját, vagyis az erőteljes figyelemfelhívást pedig megalapozottnak tartottam.
Megérte láncolni? A közvélemény-kutatások szerint bukott rajta a párt.
Nem tudom, min bukott, az mindenesetre bizonyos, hogy 2012 júniusában közel félmillió szavazónk volt, ami szeptemberre háromszázezerre csökkent. A közgépes láncolás e két dátum közé esett.
Tán viccesnek tartották a választók a papucsban, bricseszgatyában, guggoló ülésben rabomobilba pakolt zöld képviselők látványát. Törvényhozóként jó ötlet akciózni, láncolódni, parlamenti ülésteremben szirénázni?
A frakciószakadás után csupán kétszer nyúltunk ilyen eszközhöz, a mamuttöbbség földrablási törvénye és Paks után, mert ezek súlyosan káros, hazaárulással felérő döntések. Tisztában vagyok vele, hogy ha minden héten arénázok, azzal túlhasználom és eljelentéktelenítem a legütősebb eszközöket.
„Az első pillanattól levehető volt a levegőből, a stílusból, hogy ugyan egyetértünk (…), mégis az egész mélyén ott lapul valami zsigeri reakció, amiről tudni, hogy igazán éles helyzetben szétrepeszti az egészet.”
Beszédes mimikával nyomták végig a Paks ellenes palávert: Ertsey Katalin és Szél Bernadett osztályharcos tekintettel, morcul tartotta égbe a szirénákat, ön viszont végigmosolyogta a szitut, tán inkább kínjában, mint iróniából. Ovi.
Ovi, ja, és ott ült előttem a pedellus… Semmiféle kínt nem éreztem. A kínt a fideszes képviselőknek kellett volna érezniük. Kétségtelen, hogy más a habitusunk. Tán mert ódivatú a felfogásom, továbbra is a hagyományos parlamenti szerepben érzem otthonosan magam.
Nem lehet, hogy az is komoly szerepet játszott az LMP-n belüli véres félreértésekben, hogy túl sokféle ember keveredett ebbe a pártba, ráadásul az önök kaotikus bázisdemokráciájában akart mást a tagság, mást a választmány, mást a kongresszus, mást a frakció egyik fele, mást a másik.
A sokféleség nemcsak a természetet, az országot, de egy pártot is erősíti. Kétségtelen ugyanakkor, hogy szervezetileg a születése pillanatától irányíthatatlannak bizonyult az LMP, hiszen már a 2008-2009-es struktúra is a kimondatlan, kibeszéletlen félelmek alapján, a törékeny status quo rögzítésének vágyával épült fel. A programot szűk, bezárkózó csoport írta, féltve őrizve a tutit, holott pont az a bázisdemokrácia értelme, hogy minden tag belefolyhat a tartalmi döntéshozatalba. Az új programunk viszont igazán részvételi alapon íródott, erős is a párton belüli legitimációja… Na de megfogadtam, hogy nem köpködöm visszafelé, nem boncolgatok, nem írok róla könyvet, tán majd hatvanévesen egy életútinterjúban megosztom másokkal az én verziómat. Inkább Wittgensteint idézek: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Ahogy már említettem, nehezen megfogalmazható kulturális, érzületi különbségek álltak a feszültségek hátterében.
Már az előbb sem értettem, mi ez a kulturális különbség. Úri körökben lebunkózni szokás ezzel a fordulattal a „más szubkultúrából érkezőket”.
Az első pillanattól levehető volt a levegőből, a stílusból, hogy ugyan egyetértünk, teszem azt, az Alkotmánybíróság hatáskörében meg a romaintegrációs programban, mégis az egész mélyén ott lapul valami zsigeri reakció, amiről tudni, hogy igazán éles helyzetben, nagy nyomás alatt szétrepeszti az egészet. Karátson Gábor hasonlata volt a 2005-ös pártalapítási gondolkodás kapcsán, hogy a földön, a hangárban minden repülőgép szép, látszólag minden stimmel rajta, de amelyiken ott a hajszálrepedés, az a levegőbe emelkedve darabjaira hullik szét.
Milyen hajszálrepedés? Városi vagy vidéki? Első generációs vagy sokadik? Jogász, közgazdász vagy tanár? Népi vagy urbánus? Vezérkereső vagy társelnökösködős vagy bázisdemes? Melyik?
Bonyolultabb. Erre bátorkodtam az imént a wittgeinsteini mondatot idézni.
Van hasonlóság az LMP és a mostani kormányzópárt között: a Fideszből is kiemelkedett egyetlen, riválisait sorra legyőző férfiú.
Több ponton sántít a párhuzam. Egy: Orbán Viktor már a pártszakadás előtt a Fidesz egyszemélyi vezetője lett. Kettő: az LMP-ben most sincs egyszemélyi irányítás, társelnökök vannak. Orbán Viktor rövid idő alatt élet-halál ura lett, nálunk nagyon nincs így, és nem is lesz.
Mióta Jávor Benedekék kiváltak, ön fújja a zöld passzátot.
Téved. Egyebek mellett munka- és pénzügyekben sincs dirigálási jogom, csupán én írom alá a papírokat, mint az angol királynő.
Változik az imént ekézett LMP-s struktúra?
Kéne alakítani rajta.
Irány a hatékony, egyszemélyi vezetés?
A legkevésbé sem egyszemélyest szeretnék, de feltétlenül hatékonyat. Tisztázni kell a hatásköröket, a vezető testületek felépítését.
Csak kéne egy főnök, aki eligazítja a kulturálisan különbözőket.
Semmiképpen.
Pedig az hatékony egységesítő elv, feltéve, hogy a csapat hallgat a vezetőjére. És ez a csapat már hallgat.
Baromira nincs ez így. Elhiszem, hogy a riválisok fikablogjaiban menő azt írni, hogy az LMP-ben Orbán-rendszer épül, de tessék eljönni egy kongresszusra. Simán beszólnak nekem, olykor le is szavaznak. Ez nem rajongói klub. Az LMP nem az a kávéház, itt nem egy ember az összetartó erő.
Tényleg? Ha máról holnapra kirántaná önt egy visszautasíthatatlan amerikai egyetemi katedra az LMP éléről, hány százalékot érne el a párt a vasárnapi választáson? Kettőt?
Hát ez tök abszurd! Szerintem én leszek az utolsó ebben az országban, aki külföldre költözik, és engem aztán semmilyen amerikai ajánlat nem fenyeget. Amúgy meg fogalmam sincs. Azt persze érzem, hogy kiemelt felelősség hárul rám.
„Kedves Schiffer!”
Parancsol?
Emlékszik, utoljára mikor szólították szimplán Schiffernek?
Miért kérdi?
„Kedves Schiffer” – így kezdi önnek írt, „Schiffer András, édes öregem” címet viselő, már emlegetett nyílt levelét TGM.
Ja! Hát a Gazsi ilyen. Sosem sértődöm meg az aktuális publicisztikai bravúrján.
TGM azt rótta föl önnek, hogy televíziós vitára hívta a „nagyobbacska pártok vezetőit, beleértve Vona Gábort, az újfasiszta párt vezetőjét”. Volt némi csuklóztatás abban a levélben.
Vissza is szóltam TGM-nek, kellő tisztelettel. Szerencsére ő nem szorult be az összeesküvés-elméletekbe, lehet vele vitázni. Különleges figura, tud elnézést kérni egy-egy tévedése után, ráadásul ez nála nem okoz presztízsveszteséget. De a lényeg, hogy megbeszéltük, amit kellett.
Akkor most már tudni, mi a teendő a szélsőjobbal?
Az még odébb van. Elfogadom érvényes álláspontnak, hogy ő nem áll szóba olyanokkal, akik rasszista kijelentéseket engednek meg maguknak, de nekem más a véleményem.
Ön nemcsak beszélget a jobbikosokkal, hanem rendszeresen kvaterkázik, pacsizik velük a parlamenti folyosón. Ez böki sokak csőrét.
Bent ülni a parlamenti patkóban a Fidesz és a Jobbik között, na, annak van ám egy sajátos klímája. Néha kínjában röhög az ember. Máskor viszont pont a jobbikosok karikírozzák ki a legélesebben azt az abszurditást, amit parlament címén felmutat a fideszes frencsájszrendszer. Olyankor mit tegyek? Takarjam el az arcomat? Fussak ki a teremből? Miért? Hát ez a magyar valóság! Tíz hónapot ültem Novák Előd mellett, és azonkívül, hogy rendre nyilvánosan is visszautasítottam a zsidózó, cigányozó megjegyzéseket, időnként négyszemközt is beszélgettem vele. Mert kíváncsi vagyok arra, miért mondja azt, amit.
Mit remélt ezektől az eszmecseréktől?
Természetesen nem remélem, hogy egy érvelő vita eredményeként azzal állnak elő Vonáék, hogy oké, Schiffer meggyőzött minket, stratégiát váltunk, pláne, ha politikai hasznot is orrontanak az indulatkeltésben. De kommunikáció nélkül esély sincs a változásra. Egyik-másik jobbikos azzal szórakozik, hogy jaj, hagyjuk már a holokausztot, az nem a magyarok tragédiája, nem a magyarok dolga. Ilyenkor például elmesélem, hogy az egyik dédapám az első világháborúban halt meg, magyar királyi tisztként, a fiát pedig a nyilasok belelőtték a Dunába, mert zsidó. S erre mondtam azt is múltkorjában egyikőjüknek, hogy ha olyan bolygón szeretnénk élni, ahol elképzelhetetlen, hogy üzemszerűen öljenek meg embereket, ad absurdum kisebbségben élő magyarokat a származásuk miatt, akkor a holokauszt emléke nem röhögnivaló, nem relativizálható, hanem egy figyelmeztető jel, amit fenn kell tartanunk az örökkévalóságnak. Igen, én beszélgetek a legvéresszájúbb jobbikosokkal is, és…
…szerintem nem nekem kell szégyenkeznem, hanem azoknak, akik az elmúlt huszonöt évben megelégedtek toleranciakampányok- kal, ünnepi beszédekben nyomott mantrával, ahelyett, hogy érveltek volna.
Értem én, hogy a szellemi polgárháborúkból is jól meg lehet élni, de mégsem vezetnek sehová. Ott kell indítani, hogy az eltérő kultúrájú választói csoportokhoz tartozó, eltérő családtörténeteket hordozó emberek leülnek egymással. És hát ki más kezdene bele, mint azok, akiket ezek az eltérő történetű csoportok beküldenek a Parlamentbe?!
Van haszna?
Van. Tán meghallanak valamit abból, amit magyarázok. És én is jobban megértem, honnan erednek az ő gondolataik. S nem feltétlenül a megszállottakra gondolok. Tanulságos figyelnem azokat az észak-magyarországi jobbikosokat, akik nem feltétlenül filozófiai megfontolásból csatlakoztak a pártjukhoz, viszont rémes dolgokat beszélnek a parlamentben.
Figyelnek önök állítólag mindenfelé.
Hogy érti?
Hallani, hogy néhány merész LMP-s még a ciklus elején bedrótozva, bemagnózva megjelent Simicska Lajos irodájánál, azzal a sanda céllal, hogy tárgyalást mímelve titkos hangfelvételt készít, és jól megdönti a Fidesz főoligarcháját. Csakhogy a beléptetőkapunál besípolt a fémdetektor az alkalmi 007-ekre. Így történt?
Ismerem ezt a legendát, de nem tudom, igaz-e. Pontosabban: én biztos nem jártam Simicskánál, se dróttal, se drót nélkül. Ettől még más LMP-s próbálkozhatott, de ha így volt is, én erről nem tudtam. Mindenesetre az LMP lesz a garancia arra, hogy a következő négy évben is lesz olyan hiteles, megbízható ellenzéki párt a parlamentben, amelyik, ha kell drótokkal, szirénákkal, ha kell, jogi lépésekkel, de szembeszáll a legnagyobb hatalmasságokkal is. S az LMP lesz a garancia arra is, hogy Magyarország néhány éven belül kiszabadul az ilyen-olyan oldali oligarchák fogságából.
