– Ez a főtér? De hát ide harckocsival a legbiztonságosabb beparkolni! – csattant a kocsijából kiszálló középkorú úr hangja. Majd sietve körbetapogatta nem éppen ma született Opeljét, alaposan megnézte a gumikat, és a felniket. Amikor pedig észrevette, milyen érdeklődéssel figyelem „hadműveletét”, azt kérdezte:
– Maga, uram, szegedi?
Az bizony, válaszoltam büszkén, és körbemutattam a téren, pár szóval dicsérve a Napfény városának palotás szépségeit.
– Nem mondja, tudom én jól. Már két napja vagyunk a városban, körbejártunk mindent. És valóban csodaszép hely Szeged, Láttuk a Dómot, a Kárász utcát, az egész felújított térközpontot (mint kiderült a Dugonics tér és az Árpád tér együttesére gondolt), és mondhatom, remek munkát végeztek. Csak azt árulja el: miért éppen a főtérre nem futotta?
Ilyen silány út jobb helyen legfeljebb a külvárosban fordul elő – mutatott a nagyposta előtti útszakaszra, az ottani parkolókra Szeged vendége, felesége pedig, mint engedelmes jó asszonyhoz illik, sűrűn és helyeslően bólogatott.
Illedelmes helybéliként nem kérdeztem rá, honnan érkezett, és ugyan ő feléjük milyenek az útviszonyok. Buta védekezésnek tűnk volna. Meg egyébként is: Szeged van olyan szép város, hogy nem szorul rá a védelemre.
De a Széchenyi tér bizony nagyon is rászorulna. Amikor a villamos vonalak felújítási projektje zajlott, bevallom, sok szegedivel együtt én is nagyon reméltem, hogy a tér Tisza felé eső oldalán elkészül az út felújítása is, hiszen nagyon logikusnak tűnt a sín és az útépítők együttműködése, ha már egyszer szétbontották a teret.
De nem! Az úttest kátyúit évről évre foltozgatják azóta is, és mint a mellékelt képek mutatják, egyre kevesebb sikerrel. Minden esetre folt hátán folt út lett szép, virágos, platános főterünkön, de a dolgok mai állása szerint ezért sem építészeti díj, sem dicsérő szó nem jár.
Sajnos a Széchenyi tér e szakasza már nem is igazán „szépítészeti” probléma. Egyre nagyobb a balesetveszély, kész csoda, hogy egy-egy biciklis, netán kismotoros még nem állt fejre a kátyúkat kerülgető manőverek közepette. Tudom, ezen a tavaszon lesz elég dolga a kátyúzóknak, hiszen a hosszúra nyúlt, hideg, havas, esős tél könyörtelenül pusztította a szegedi aszfaltot a város minden pontján. De talán nem sértődik meg egyetlen, külvárosban lakó sem, ha az útfelújítási pénzekből (amikről gyanítom, nem tonnaszámra állnak a város kincstárában), a Széchenyi térre kicsit többet áldoz a város vezetése.
Mert a kátyúzás itt már nem segít. Új aszfaltszőnyeget kellene leteríteni. Nem baj, ha nem díszes, nem színes, nem díszköves. Megelégszünk mi, szögedi polgárok a sima feketével is, amire gond nélkül ráfesthetők az útburkolati jelek, és amin elégedetten szalad át, vagy parkol az autós – érkezzen az ország túlsó végéről, vagy mondjuk Makkosházról.
