„Úgynevezett holokauszt” – egy jobbikos parlamenti képviselő használja előszeretettel ezt a kifejezést. Aztán, ha kritikát hall, nem érti, mi is ezzel a baj. Hiszen ő nem azt állítja, hogy nem volt vészkorszak, csupán kedveli az „úgynevezett” szót.
Gyanítottuk, ez a verbális bűntett is terítékre kerül a Political Capital „Szélsőjobboldal elleni stratégiák Kelet- és Nyugat-Európában” című konferenciáján, különösen a „Szélsőjobboldal nyelve és a szélsőjobboldallal szembeni nyelvhasználat” kerekasztal-beszélgetésen. Nem így történt, de kaptunk helyette mást.
A moderátor, Baló György (aki nagyjából kétszer olyan jó, mint az összes ma képernyőn lévő kereskedelmi- és köztévés együttvéve) felemlegette: az Országházban olykor szó nélkül maradnak az uszító szövegek. Baló úgy emlékszik, senki sem tiltakozott például a jobbikos Lenhardt Balázs alábbi, tavaly júniusi zsidózására: „A drukkereknek van okuk az örömre, mivel az MTK kiesett az NB I-ből… ez a magyar futballszurkolókban osztatlan örömet váltott ki, mert Lipótváros büszkesége, amely a hazai mezőnyben egyébként egy idegen testet képez, sosem volt az átlagszurkoló kedvence.”
Turul a centrumban
Idézünk néhány résztvevőt a nyelvhasználattal foglalkozó kerekasztalról.
Bíró András emberi jogi aktivista azt emelte ki, hogy Magyarországon „általános a rasszmagyarázat”, vagyis a többség úgy gondolja, „a cigánynak a vérében van a lopás”. Ráadásul a szélsőjobb eredményesebb a propagandában, mint a demokratikus pártok. Bíró a „romagyilkosokat” és „romagyilkosságokat” hozta példának: Marian Cosma kézilabdázó megkéseléséből a szélsőjobb kihozta azt, hogy „minden cigány potenciális gyilkos”, a házaik udvarán meggyilkolt romák ügye viszont hamar lecsengett a médiában.
Závada Pál azt mondja, a néhai Csurka Istvántól eredeztethető szélsőjobbos nyelv „hatékony rombolást végez a társadalom szövetén”. Az író úgy ítéli meg, a szélsőjobbos észjárás „erősen áramlik” a politikai közép felé, és egyre többször hallani fideszestől is Jobbik-kompatibilis felszólalást.
Fotók: Neményi Márton
Hasonlóan vélekedik Bozóki András politológus, volt kultuszminiszter: „A politikai diskurzust áthatja, megmérgezi a szélsőjobb szóhasználata, amitől az egész rendszer rohad.”
Hadd igazoljuk Závada és Bozóki állítását a következő, a pár hete Ópusztaszerre látogató Orbán Viktortól származó idézettel: „A magyar világnemzet, hiszen az ország határai és a magyar nemzet határai nem esnek egybe, ráadásul milliók kerültek ezeréves szálláshelyükön kívülre… Onnantól, hogy a világra jövünk, a mi hét törzsünk köt szövetséget, a mi Szent Istvánunk alapít államot, a seregeink veszítenek csatát Mohácsnál. A Turulmadár pedig a most élő, a már meghalt és majd megszülető magyarok nemzeti azonosságának jelképe.”
Megjegyezzük: ezen a szálláshelyezésen, turulozáson, héttörzsezésen pár éve még valóban térdét csapkodva kacagott volna Orbán. Bár lehet, most is ezt teszi, amikor magára húzza a miniszterelnöki kisbusz ajtaját, és kipipálja noteszében a „retorikai engedmény a radikálisoknak” pontot.
Röhögd ki!
Nem konferencián lennénk, ha nem hangozna el megoldás is.
Nekünk Závada kétes hatékonyságú javaslata a legszimpatikusabb: ki kell röhögni a szélsőjobbosokat, ugyanis „a humor jobban gyilkol, mint a diabolizálás”.
Ennél persze differenciáltabb a probléma és sokszínűbbek a válaszok. A Political Capital tanulmányt közöl az ügyben, ennek zanzáját adjuk alább.
A PC kutatói szerint az utóbbi években négy tévhit erősödött meg a szélsőjobboldallal kapcsolatban.
Először is: tévhit, hogy „újraélednek a harmincas évek”.
„A szélsőjobboldallal kapcsolatos politikai közbeszéd szinte kizárólagosan a válság következményeként láttatja a radikalizálódást. A magyarázat vonzó, de téves – áll a dokumentumban. – Nem beszélhetünk arról, hogy a válság hatásaként az elmúlt években összeurópai szinten jelentősen és egyenletesen emelkedett volna a szélsőjobboldal iránti társadalmi kereslet, és a szélsőjobboldali pártok támogatottsága sem nőtt minden országban. Ahol előretört a szélsőjobboldal, ott ennek okai sokkal inkább politikaiak és kulturálisak, mint gazdaságiak. Az a materialista megközelítés sem állja meg a helyét, mely szerint a szélsőjobboldal jóléti juttatásokkal, és direkt transzferekkel visszaszorítható lenne, hiszen rendszerint nem a legszegényebb szavazók, és nem egzisztenciális okokból szavaznak a szélsőjobbra. A populista jobboldali pártok számára kedves toposzok, mint a bevándorlás- és kisebbségellenesség, az elitellenesség és az Unió-ellenesség politikai jelentősége és jelenléte erősödik ugyan, de leegyszerűsítő és káros a harmincas évekéhez hasonló fasizálódási hullámot vizionáló válság-retorika.”
Tévhit az is, véli a PC, hogy a szélsőjobboldal a hatalomban összeomlik. Hiszen míg a szélsőjobb kormányra kerülve valóban meggyengült Lengyelországban, Hollandiában és átmenetileg Ausztriában, addig Szlovákiában és Olaszországban egyes ciklusokban növelte, Lettországban és Dániában pedig stabilizálta támogatottságát. Parlamentbe jutva pedig szinte minden esetben erősödteka szélsőjobbosok.
A harmadik tévhit, hogy a választási rendszerrel való játszadozással a szélsőjobb távol tartható a hatalomtól. Csakhogy „a magyar és a francia példa rámutat, a választási rendszer nem feltétlenül elégséges eszköz a szélsőjobboldal hatalomból való kizárására és társadalmi hatásának visszaszorítására, arról nem is beszélve, hogy a jogállam koncepciójával ellentétes és indokolatlan feszültséget kelt a rendszerben a konkrét szereplőkre szabott szisztéma”.
A negyedik tévhit, hogy a törvények mindent megoldanak. Különösen Kelet-Európában jellemző, hogy a többség a törvényektől és az erősebb jogalkalmazói fellépéstől várja a megoldást. A kutatók szerint ez a megközelítés figyelmen kívül hagyja, hogy a szélsőjobb működését a támogató társadalmi környezet alapozza meg, különösen a volt szocialista országokban, ahol a jogalkalmazók fellépése rendszerint következetlen és nem egységes. Ami segíti a radikálisokat, akik éppen ezt a kaotikus és bizonytalan helyzetet tudják sokszor saját javukra fordítani, és ezzel gúnyt űzni a jogállamból.
Mit is kéne tenni?
A Polical Capital kutatóio javasolnak néhány „ellenstratégiát”.
Egyrészt nem tiltanának, hanem inkább csökkentenék a „keresletet”. Együttműködésre szorítanák az állami és a civil szervezeteket, oktatnák a demokráciát, fejlesztenék a vitakultúrát.
Másrészt – Závadával egyetértve – „hiszterizálás és stigmatizálás” helyett inkább nevetségessé tennék a szélsőjobbosokat. „A szélsőjobboldal lételeme a provokáció. Éppen emiatt lehet, hogy (ahogy azt a magyar Jobbik, a francia Nemzeti Front vagy éppen a holland Szabadságpárt példája is jelzi) a populista jobboldali politikai erőkkel szembeni hisztériakeltés és diabolizálás sokszor visszaüthet, és csak növelheti ezen politikai szerveződések jelentőségét és erejét. Nézeteik nevetségessé tétele (melyre a szélsőjobboldal leegyszerűsített, dagályos, túlzásokon alapuló és egyoldalú ideológiája lehetőséget is ad) ezért sokkal hatékonyabb stratégia lehet, mint a túlzott félelemkeltő próbálkozások. Ebben pedig a politikai szereplőkön túl az oknyomozó újságírásnak is jelentős szerepe lehet” – ezt írják a kutatók.
Harmadrészt: a választókkal való intenzív személyes kapcsolatban kopírozni kell a szélsőjobbot. „A szélsőséges politikai erők a korrupt, választóktól eltávolodott politikai elittel szemben tudják kiépíteni saját politikai táborukat – véli a PC. – Ezt jellemzően olyan módon teszik, hogy intenzív személyes kapcsolatot építenek ki a választókkal. Ez hatalmas előnyt jelent számukra a választóktól sokszor valóban elidegenedett, megcsontosodott szerkezetű politikai pártokkal szemben.”
Negyedrészt: aktivizálni kell az első szavazókat. „A hagyományos politikai pártoknak új szervezeti struktúrákat, kommunikációs felületeket és beszédstílust kell kifejleszteni ahhoz, hogy vonzóvá tudjanak válni ebben a versenyben a fiatalok számára is.”
Vagyis jobbat kell mondani a Turulnál.
