„Ki tudja, meddig lesz a virtuális örökkévalóságban fent ez a snitt, úgyhogy elmesélem.” Így kezdi írását a napokban megjelent „Digitális_de_generáció” című kötet egyik szerzője, Hanczár Gergely. A snitt – bár négy éves –, még mindig fent van a Youtube-on, a probléma, amelyet közvetít pedig aktuálisabb, mint valaha. És itt nem csak arról van szó, hogy iskolai erőszaknak lehetünk szemtanúi, hiszen Hanczár szerint ilyen jelenetek mindig is voltak iskolákban, csak korábban a diákok nem tudták rögzíteni és abban a pillanatban feltenni a netre. Az ilyen típusú iskolai erőszak ellen természetesen tenni kell, de a probléma nem itt kezdődik.
A probléma inkább ott kezdődik, hogy miért veszi el egy tanár egy diáktól az egyik legintimebb tárgyát? Nyilván, mert a gyerek nem figyel, mást csinál. De vajon miért nem figyel? Miért nem tudja a tanár a hagyományos módszerekkel lekötni őt? És vajon a nem figyelés minden formája ennyire frusztrálja a pedagógusokat, vagy csak ez a sokszor tiltott eszköz, a telefon vált ki különös indulatokat?
Mint korábban Gyarmathy Éva pszichológus részletesen elmagyarázta, a digitális világba születő generációknak nem csak kommunikációs és kulturális szokásaik, de információszerzési és tanulási sémáik is gyökeresen megváltoztak. Ezzel párhuzamosan változik észlelési és információfeldolgozási kultúrájuk, amely rég nem látott generációs szakadékot szül tanár és diák között. Mint a kötet előzményét képező konferencián Tari Annamária a ma az iskolákban ülő gyerekekről találóan mondta, „5-6 éves koruktól szívják magukba a multitasking működést, pörögnek, egyszerre nyolc dologra figyelnek, majd beülnek az iskolapadba, és ott egy tanárnak nevezett belassult audiovizuális inger próbálja elmagyarázni nekik a tananyagot. Nem csoda, ha eközben unatkoznak, izegnek-mozognak, fegyelmezetlenkednek.”
Fotó: AFP / Fabrice Coffrini
Míg a pedagógusok a nevelési problémák jelentős részét az infokommunikációs forradalom számlájára írják, a változásra oktatási rendszerünk egyelőre semmilyen választ nem ad, mint ahogy a lehetőségre sem reagál, amelyet ezek az új eszközök hordoznak. „Az iskolában használni kellene a kultúrának megfelelő eszközöket. Azért, mert a tanító néni nem internetezik, attól még a gyerekek igen. Sokféleképp lehet használni az új eszközöket, új gondolkodást. Ma nemigen olvasnak el a gyerekek Jókai-tájleírásokat. De ha azt mondjuk nekik, hogy „filmrendezőként” keressenek az adott jelenetnek megfelelő hátteret, azt fényképezzék le mobillal, majd a fotókat megbeszélik, összehasonlítják, akkor észrevétlen máris bevontuk őket az irodalmi világba.”
A februári Digitális Nemzedék Konferencia és a májusi Digitális Pedagógus Konferencia, valamint az ezek apropóján nem rég megjelent „Digitális_de_generáció” című kötet ezeket a kérdéseket próbálja körüljárni. Hiánypótló mű.
