Az üzleti életben mindig is bevált módszer volt, hogy az olcsón megvásárolt árut egy időre raktározták, amíg nem mutatkozott iránta megfelelő kereslet. Akkor aztán piacra dobták. Ehhez persze nélkülözhető tőkére volt szükség, hiszen ez a taktika csak hosszú távú befektetéseknél működik.
A műkereskedelem berkeiben sem volt ez másképp. Történelmi példák, így a Herczog-gyűjtemény létrejötte is ilyen jellegű tranzakció keretében valósult meg. Akkor az elszegényedett Nemes Marcell a kiárusítás elkerülése végett felkínálta válogatott képeit megvásárlásra a vagyonos Herczogok számára, akiket a jó befektetés és a kvalitásos anyag azonnal meggyőzött a vásárlás gazdaságosságáról. De említhetjük a magyar történelem egy másik kiemelkedő szintű gyűjteményének, az Esterházyakénak létrejöttét is.
Üzleti érzékA gyűjtemények sorsa nem az, hogy minden darabját az utókor számára egyben kell tartani, hanem az, hogy az évek elteltével bizonyos képek nyereséges értékesítéséből még több, új darab vásárlását lehet fedezni. Így a gyűjtemény kellő hozzáértéssel és az évek múlásával önmagát kezdi gyarapítani.
A mesterséges árfelhajtás területén a három-öt évvel ezelőtt jó szemmel válogató befektetők által felvásárolt és azóta “húzó” tételekké előlépő műkincsek esetén nincs is semmi probléma. Hiszen az akkor még mellőzött tárgyakhoz, képekhez olcsón, de kockázatot vállalva jutottak hozzá új tulajdonosaik. Kivártak, mert jó érzékkel bíztak abban, hogy elérkezik az idő, amikor ezeknek a tárgyaknak is kialakul a megbecsülése és nyereséget hozó ára.
Ügyeskedők
Manapság azonban egyesek a piac árrobbanását kihasználva egyre inkább siettetni szeretnék műtárgyaik értéknövekedését. Sajnálatos, hogy evégett bizonyos műkincseket túlzottan gyakran és feltűnően dobnak a műtárgypiacra. Néha hitelességüket akarják így bizonyítani, máskor a magasba szökő árakkal közismertségüket és ezáltal keresettségüket szeretnék fokozni.
Míg Herczogék a nemzetközi piac alakulása szerint adtak és vettek, addig ma az árverések manipulálásával kívánják egyesek saját tulajdonú műkincseik értékét mind magasabbra feltornázni. Ennek a türelmetlen piaci magatartásnak pedig kiszolgálói az árverezőházak.
Néha már az avatott közönség is csak mosolyog, amikor az árverés alatt saját tételére licitál a tulajdonos. A legtöbb esetben azonban a tulajdonos mást kér fel erre a szerepre, esetleg telefonon vagy vételi megbízás alapján veri fel az árakat.
Ezeket a tételeket hívja az aukciós ház pénzügyi osztálya “belső leütésnek”: valódi áru- és pénzmozgás nincs, de bevétel mégis származik belőle. Az árverező szempontjából tehát megbocsátható ez a fajta hozzáállás, hiszen ő jutalékhoz, tehát nyereséghez jut, aukciója pozitív eredményt mutat.
A megoldás: matricaA háborút megelőzően idehaza is minden árverező háznál működött, hogy a tételek hátulján matricával tüntették fel az árverés helyszínét és sorszámát. Ezáltal a műtárgyak visszakereshetővé váltak az évek múlásával. Ez a gyakorlat annyira bevált, hogy a múzeumokban is fel vannak tüntetve a kiállított tárgy származására vonatkozó adatok. A különös az egészben mégis az, hogy a jelenlegi galériák a régi árverési címkék tartalmát mindig részletesen feltüntetik katalógusaikban, míg ők továbbra sem hajlandóak használni ezt a bevált módszert. Pedig ahogy a kiállítási címkék, úgy az árverési címkék is emelhetnének a tételek értékén.
A nepperek különböző galériákban futtatják meg tételüket, aminek ára a valótlan licitek hatására többszörösére emelkedik. Ezzel a kevésbé tájékozott vagy bizonyos galériához ragaszkodó vevők megtévesztésére bazíroznak. Az ilyen befektetők csupán hírekből értesülnek, hogy a “piacon” micsoda szárnyalás kezdődött bizonyos stílus tárgyai vagy egyes festők képei iránt.
Bizalmat érezve az ilyen tételek iránt, fel sem tételezik, hogy előre kigondolt stratégia csapdájába kerültek. Egészséges bizalmatlanságukat a felröppenő hírek és a mesterségesen kreált magas árak altatják el.
Néhány gyanús eset
A debreceni Villás Galéria 6. árverésének 44. tételeként szereplő Csók István Pihenő sokác lányok című képe 1,2 millióról 1,5 millióig emelkedett április 7-én. A Kieselbach Galéria április végi soron következő árverésén ugyan ez a kép Déli pihenő címmel már 2,4 millióról indul. Tény, hogy a mester megfestette néha ugyanazt a jelenetet többször is, és ez esetben sem elképzelhetetlen, hogy ilyennel állunk szemben, de mégis gyanúsan intő jel a hasonlóság és az árkülönbség. Vajon erre is lesz vevő? És ha igen, melyik ár valós?
Egy másik milliós nagyságrendű megfuttatásnak lehettünk szemtanúi, a Polgár Galéria március 20-ai árverésén, ahol a 15. tételként szereplő Mednyánszky László borús hangvételű tájképe (Őszi erdőrészlet) 1,8-ról 2,4 millióig emelkedett. Egy szezonnal előbb, Nagyháziék 62. aukciójának 135-ös tételeként találkozhattunk ugyanezzel a tétellel, ám akkor nem akadt vevője. Vajon felbukkan még máshol is?
