Mérföldkőnek tekinthető a 2000. év mind a Magyar Energia Hivatal, mind az energiaszektor életében – állítja Kaderják Péter, a hivatal főigazgatója. Szerinte egy szakasz, nevezetesen a privatizáció és a piacgazdasági feltételrendszer alapjai lerakásának korszaka lezárult, s megkezdődhetett a piac megnyitása és az uniós felkészülés érája. Kaderják minden bizonnyal komolyan is gondolja, amikor sikerekről beszél, s amikor az ágazat új korszakának hajnalaként láttatja a 2000. évet. Ezzel a látásmóddal azonban a szektor vállalkozásai csak komoly fenntartásokkal, vagy egyáltalán nem értenek egyet.
A legnagyobb vitát az árképzés ügye gerjesztette. A vezetékes energia – áram, gáz és távhő – szabályozott áras termék, az árhatóság szerepét a Gazdasági Minisztérium tölti be. A MEH szerepe, hogy szakmailag támogassa a kormányt az ár megállapításánál, részt vegyen az árszabályozás kereteinek megfogalmazásában és felügyelje az áralkalmazás tisztaságát. Ahhoz, hogy ezen elvárásoknak megfeleljen, a hivatalnak függetlennek kellene lennie a kormánytól, ám általános vélekedés szerint a MEH asszisztált a politika azon céljainak megvalósításában, amelyek szociálisan üdvözlendők, az energiaágazat működését azonban veszélyeztetik.
Mindenekelőtt a gázár kialakításakor kellett komolyan megerőltetnie magát a hivatalnak, mert a megnőtt világpiaci árak miatt a Mol Rt. drágábban vette orosz beszállítójától az energiahordozót, mint ahogyan a szabályozott ár miatt értékesíteni tudta. A nemzetközi piaci trendeknek megfelelően 2000 júliusában (a hatályos rendelkezések szerint a gáz árát minden évben egyszer, az év közepén igazítják ki, szemben a villamos áraméval, amelyet januárban korrigálnak) 30-40 százalékos gázáremelés lett volna indokolt, ám a kormány csak 12 százalékot – naptári évre vetítve 6 százalékot – volt hajlandó lenyeletni a fogyasztókkal. A miniszterelnök idejekorán megmondta, hogy az infláció elleni harc részeként a kabinet nem hajlandó magasabb áremelést jóváhagyni, így csak a túlságosan naiv Molt lepte meg az árkorrekció mértéke.
Ebbe az árpolitikába bukott bele a Mol elnöke, s noha az energiahivatalnál ár-felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a társaság, azt első fokon elutasította a MEH. A fellebbezés sem hozott értékelhető eredményt a gáznagykereskedő számára, sokkal inkább a háttérlobbyzás, amelynek eredményeképpen novembertől a nagyfogyasztók számára több mint 30 százalékkal megemelték a gáz árát. Így az következett be, hogy a mérföldkőnek aposztrofált évben Magyarországon – a világon egyedülálló módon – a nagybani vásárlók többet fizetnek a gáz köbméteréért, mint a kis mennyiséget felhasználók és a lakosság. Az eredmény: a Mol Rt. úgy határozott, hogy leválasztja a veszteséges gázüzletágát – ezt egy 2000 őszi rendkívüli közgyűlésén meg is tette -, és 2001 első felében arról is döntés született, hogy értékesítik a problémás tevékenységet. Időközben azonban az is kiderült, hogy ez sem megy könnyen, a kormány vacillálása miatt megszabadulni sem tud veszteségeinek forrásától a nemzeti gáztársaság.
A piacnyitás felé, úgy tűnik, nálunk igencsak kacskaringós út vezet. A végét nem is igazán látni, és a piaci szereplők, valamint a fogyasztók érdekvédelmi szervezetei a jelek szerint nyugodtabbak, hogy némileg eltolódik a piac megnyitásának első fázisa. Az eredeti elképzelések szerint a feljogosított fogyasztók már 2001 első felében szabad piacra léphettek volna az áramszolgáltatás területén, de a mostani állapot szerint az első fázis csak 2003-ban következik be, s a teljes liberalizálásra csak 2010-ben kerül sor. A késlekedést azért viselik viszonylag higgadtan, mert a fogyasztók – élükön az első körben érintett ipariakkal – biztosak abban, hogy a szabad piac első körben drágább áramot jelent, az ágazat szereplői pedig tudják, nincsenek olyan nemzetközi receptek, amelyeket követve biztosan sikerül az átállás. Ahogy az egyik legnagyobb külföldi befektető fogalmazott: “ha már csúszik a liberalizáció, használjuk ki az időt közösen arra, hogy jó megoldást találjunk a problémás kérdésekre”. A gyors – és meggondolatlan – liberalizálás hívőinek vitorlájából kifogta a szelet az úgynevezett kaliforniai szindróma, amikor a világ hatodik legerősebb gazdaságának számító amerikai szövetségi állam komoly áramellátási gondokkal került szembe. A problémák helytelen felmérése és a szőnyeg alá seprése idővel komoly gondot okoz – ez is a 2000-es éve egyik nagy tanulsága az energetikában.
Magyarországon a problémák felmérésére létrejött az Energetikai Piacnyitási Program (EPP), s ennek keretében a piac liberalizálásának legfontosabb kérdéseit (működési modell, piaci szereplésre feljogosítás üteme, hosszú távú szerződések újratárgyalási lehetősége, befagyott költségek) felmérik. A legjelentősebb vitás pont az úgynevezett befagyott költségek kérdése, vagyis az, hogy mi legyen a hosszú távú energiaszállítási szerződések sorsa. E kérdésben például 2000 során egyáltalán nem közeledtek az álláspontok. De különös jelentőséggel bír a villamosenergia-piac létrehozásában az átviteli, az elosztási és a rendszerirányítási tarifarendszer kialakítása, valamint a továbbra is a közüzemi szegmensben maradó fogyasztókra vonatkozó hatósági árak szabályozása, illetve megállapítása. A MEH megítélése szerint a liberalizáció előtt törvényekben foglalt szabályoknak kell biztosítaniuk, hogy a magyar vezetékes energiapiac megfelelő számú, elkülönült vállalkozásként működő résztvevőből álljon, és ne jöjjenek létre a versenyt torzító, valamint a hivatal mint szabályozó hatóság elemzési, összehasonlítási, szabályzási munkáját lehetetlenné tevő tulajdonosi koncentrációk.
A koncentráció azonban már tavaly komoly szintet ért el Magyarországon, és az európai tendenciákat figyelembe véve ez csak folytatódni fog. A németországi konszolidációt követően két erős német szakmai befektetői csoport alakult ki – az e.on és az RWE -, és ezek hazai leányvállalatai a magyar piacon is meghatározóvá váltak. Az állami kézben levő francia energiaszektor magyar leányvállalatai képezik a harmadik meghatározó erőt a Kárpát-medence energiaágazatában.
A koncentráció tehát spontán módón óriási méretet öltött, s ezzel óhatatlanul – még ha a kormányzat vagy a MEH ezt nem is pontosan így képzeli – az európai energetika fő árama felé sodródott az ágazat. A 2000. évet így valóban mérföldkőnek lehet tekinteni, de ebben – fogadkozásai ellenére – nem sok szerepe volt a gazdaságpolitikának.
Áram-, víz- és gázszolgáltatók toplistája, 2000. (millió forint)
Rang-
sor |
A gazdálkodó neve |
Nettó árbevétel |
Rank |
Name of company |
Net revenue |
1. |
Magyar Villamos Művek Rt. |
339 577 |
2. |
Budapesti Elektromos Művek Rt. |
136 492 |
3. |
Északdunántúli Áramszolgáltató Rt. |
94 484 |
4. |
Paksi Atomerőmű Rt. |
76 402 |
5. |
Tigáz Tiszántúli Gázszolgáltató Rt. |
72 846 |
6. |
Dunamenti Erőmű Rt. |
67 505 |
7. |
Észak-Magyarországi Áramszolgáltató Rt. |
64 614 |
8. |
Fővárosi Gázművek Rt. |
63 189 |
9. |
Déldunántúli Áramszolgáltató Rt. |
56 329 |
10. |
Tiszántúli Áramszolgáltató Rt. |
55 681 |
11. |
Délmagyarországi Áramszolgáltató Rt. |
55 563 |
12. |
Mátrai Erőmű Rt. |
35 754 |
13. |
AES-Tisza Erőmű Kft. |
35 470 |
14. |
Délalföldi Gázszolgáltató Rt. |
31 598 |
15. |
Vértesi Erőmű Rt. |
26 891 |
16. |
Budapesti Távhőszolgáltató Rt. |
26 278 |
17. |
Északdunántúli Gázszolgáltató Rt. |
24 049 |
18. |
Budapesti Erőmű Rt. |
23 841 |
19. |
Prímagáz Hungária Ipari és Kereskedelmi Rt. |
21 396 |
20. |
Középdunántúli Gázszolgáltató Rt. |
20 942 |
