Az ismert pszichológus, oktatáskutató szerint a mai magyar iskola számos dolgot nem tud a gyerekekről, s nem is kíváncsi rájuk. Vekerdy Tamás úgy véli, amit régebben a tanítónők ösztönösen tudtak a kisdiákokról, már elfelejtettük, amit pedig a tudomány ma már egzaktan tud a gyerekről, még nem jutott el az iskolákba. Így egy sor olyan dolog történik a nevelés-oktatás során, amely nem veszi figyelembe a gyerekek testi-lelki fejlettségét. A Pedagógiai Alternatívák Központjának vezetője egyik könyvének azt a címet adta: „Az iskola betegít”.
Hogyan betegít az iskola? Mondana erre példákat?
Kedvenc példám az írástanítás. Amikor a régi tanító néni írni tanította a gyerekeket, azt mondta: „Kisfiam menj haza, kérj édesanyádtól újságpapírt, terítsd ki a konyhakőre, és a legvastagabb postaironnal kerekíts rajta!” Így kezdődött az írástanítás. Mára elfelejtettük a nagy papírokat, a palatáblát, és még az elemi iskolások füzeteinek sorközét is összenyomtuk és belehúztunk még két sort, mint a gyorsírófüzetbe. A gyerekek kezébe tűhegyes HB-s ceruzát adtunk, ezzel kell beraknia a kis kampóit arra a hihetetlenül pici helyre. (Vigyázva arra, hogy meg ne nőjön az a kampó a sor vége felé!) Évekkel ezelőtt a kéz funkcionális anatómiájával foglalkozó szakemberek megállapították, hogy a régi tanító néninek volt igaza. A kisgyerek kézfeje nincs kész a háromujjas ceruzafogásra. (Egy friss magyar vizsgálat szerint a hatodik életévét betöltött gyerekek 93 százalékának, a hétévesek 83 százalékának nincs kész a keze erre.) Mégis sok helyen az iskola kiadja a jelszót: „Karácsonyra ír-olvas a gyerek!” Márpedig, ha ezt erőltetjük, görcsös lesz az írásuk, és megnehezíti a biztos íráskészségük kialakulását.
Vagy egy másik példa. A gyereknek azért „nagy a feje”, mert kifejlett felnőtt agyveleje van. Tüdőlebenyeinek felszíne viszont ötöde a felnőttének. Tehát a gyerekszervezetnek egyötödnyi tüdővel kell ellátnia a felnőttével egyező méretű agyat. Ez csak akkor lehetséges, ha az a kisdiák négy-öt órát rohangál és üvöltözik a szabad levegőn. Az iskolában viszont rendesen kell ülni, netalán még a szünetben sem lehet kimenni az udvarra, mert ott sár van. Csak csendben, párosával lehet sétálni a példátlanul szűk folyosón. A gyerek folyamatos oxigénhiányos állapotban van az iskolában.
A lányok jobban alkalmazkodnak
Miért a kisfiúkat szokták „rosszabbnak”, elevenebbnek mondani a tanítók? A lányok jobban alkalmazkodnak az iskolához?
Valóban mondják, hogy a kislányok aranyosak, kedvesek, jók, öröm velük dolgozni. A fiúk ostobák, agresszívek, gonoszak, kínszenvedés velük együtt lenni. Nemes Lívia és munkatársai ugyanakkor kimutatták, hogy a lányok között nagyobb arányban fordul elő iskoláskorban pszichoszomatikus – fejfájással, szédüléssel, szemkáprázással, hányingerrel, gyomorfájással, hasmenéssel járó – megbetegedés. (Pedig tudjuk, hogy az iskola hatásai nélkül a fiúk mindig betegebbek, mint a lányok. Már születéskor kicsit több fiú hal meg, aztán is mindig többen vannak az orvosnál, kórházban, pszichológusnál, a nők tovább is élnek.)
Ha jobban alkalmazkodnak az iskolához, felveszik annak „ritmusát”, akkor mi az oka ennek?
A lányok látszólag valóban jobban alkalmazkodnak az iskolához. Jók, szorgalmasak. A baj épp az, hogy túl jól teljesítenek. Egy olyan iskolához alkalmazkodnak, amely, ha alkalmazkodnak hozzá, megbetegíti őket. Nem gyerekre szabott az egész iskola sem módszerében, sem felépítésében, sem időbeosztásában. Mi az például hogy 45 perces óra? Ilyen nincs. A kisgyerek 6-12 percig tud figyelni, és ez az idő lassan nő. (A zseniális tanító esetleg váltogatja az órai foglalkozásokat.) Ha viszont mesélek nekik, és utána esetleg el is játszhatjuk közösen a mesét, akkor már bent vagyunk 75 perce a teremben, és még pisilni sem ment ki senki. S ezeket lehetne sorolni a végtelenségig. A magyar iskola az épülettől az írástanításig gyerek nélkül van kitalálva.
Felejtésnek tanulunk
Ez az oka Ön szerint a nemzetközi mérésekben a magyar diákok aggasztó teljesítményének is?
A svéd érettségizettek sokkal jobbak értő olvasásban, mint a magyar diplomások. Hogy lehet ez? Egy viszonylag friss vizsgálat szerint Norvégiában és Svédországban a negyedikes gyerekek a nemzetközi átlag alatt vannak ebben, a magyarok és a csehek felette. Eltelik néhány év, és 15 évesen a norvégok és a svédek már magasan az átlag felett teljesítenek, a magyarok és csehek pedig mélyen alatta. Az előbbi országokban ugyanis tudják, hogy az olvasás kulturális alapkészség. Készséget pedig nem lehet gyorsan kifejleszteni, csak lassan, visszatérően, sokszor, de egyszerre csak keveset gyakorolva. Ráadásul ezekben az államokban nem hagyják abba az olvasástanítást. Hatodikban, nyolcadikban történelem és biológia és más órán is gyakoroltatják a tanárok, ha kell, az olvasást. Ott nem az adott tananyag felejtésre történő pillanatnyi bebiflázása a lényeg, hanem a készségek kialakítása és stabilizálása.
Erre azt mondják a tanárok, hogy nincs idő olvasást gyakoroltatni az órákon, mert le kell adni a tananyagot, különben nem fejezik be év végéig …
Nem kell haladni a tananyaggal! Vizsgálatok bizonyítják, hogy a tanult anyag 75 százalékát az eminens is garantáltan elfelejti. Sőt, újabb vizsgálatokból tudjuk, hogy a 20-30 éves felnőttek a gimnáziumban megtanult anyag 9 százalékára emlékeznek úgy, hogy azt használni is tudják a mindennapi életben. 91 százalékot tehát feleslegesen tanultak meg! Ki tudja megmondani pontosan – ha nem használja a mindennapjaiban – hogy mi az a kovalens kötés, kotangens függvény vagy citromsavciklus?
Ha Vekerdy Tamás lenne a miniszter
Az iskola a pedagógusoktól változhatna meg, a korszerűbb ismeretekkel rendelkező tanárokat viszont a felsőoktatásnak kellene”szolgáltatnia”. Felkészült a tanárképzés erre?
A pedagógusképzésnek a gyerekről kéne szólnia. A gyerekek folyton változó testi-lelki igényeit és a velük való kommunikációt kellene megtanítani a leendő tanároknak. Ez utóbbit mindig elfelejtik. Pedig Magyarországon már a hetvenes évek elején folyt egy olyan vizsgálat, ami arra volt kíváncsi, hogy egy egyetemen nagyszerűen kiképzett biológiatanár, vagy a tanító néni tud-e jobban a kilencéveseknek biológiát tanítani. A vizsgálat egyértelműen bebizonyította, hogy a tanító néni. Pedig neki eredetileg fogalma sincs a tananyagról, de megnézi és utána közvetíti a gyerekeknek. Nem a szaktárgyban kell tehát szakembernek lenni, hanem a gyerekben. A mai magyar iskola intézményközpontú, más szóval tantervközpontú, ahelyett, hogy gyerekközpontú (személyközpontú) lenne. Vannak azért kivételek.
Önök, a Pedagógiai Alternatívák Központjában évek óta gyűjtenek információkat azokról az iskolákról, amelyek gyerekközpontú szemlélettel dolgoznak. Hány százalék ma Magyarországon az úgynevezett alternatív iskolák aránya?
Valahol három százalék körül lehet ez az arány. A szabad oktatási rendszerek szerint, ha egy oktatási rendszerben csak három százalék körül van képviselve az alternatíva, az már elég lehet arra, hogy fermentálja a közoktatást. Akkor már felfigyelnek arra például, hogy egy személyközpontú iskolába jobban szeretnek járni a gyerekek. Mert ez nem utolsó szempont…
Az alternatív iskolák eredményesek is
Lehet, hogy jobban szeretnek alternatív iskolába járni a gyerekek, de az eredmények is igazolják ezeket?
Külföldön már bebizonyították, hogy azokban az iskolákban, ahova a gyerekek szeretnek járni, az eredményeik is jobbak. Az agyfiziológiai vizsgálatok pedig kimutatták, hogy a pozitív érzelmi hangoltság nélkülözhetetlen az előrehaladáshoz valamely területen. Öröm nélkül nincs tanulás, nincs fejlődés. Márai azt mondja: csak a nyárspolgár hiszi azt, hogy a művészet művelődési anyag. A többé-kevésbé normális ember tudja, hogy élmény, ami felveri az életörömöt. Az iskola is adhatna olyan élményeket, amivel a gyermek ember- és világismerethez jut. Ehelyett inkább szorongást kelt, például a jegyre feleléssel. A szorongás pedig visszafogja a teljesítményt. Ez a magyar iskola egyik paradoxona: úgy akar teljesítményt, hogy visszafogja azt. A szegedi egyetem kutatói lemérték, hogy a gyerekek érdeklődése az iskolába való belépéskor magas. Eltelik néhány hét vagy hónap, és az érdeklődésük csökken, zuhan, majd eltűnik.
Ha Ön lenne az oktatási miniszter, milyen intézkedéseket hozna a magyar iskola javítása érdekében?
Fontosnak tartanám, hogy azt a jó néhány iskolát Magyarországon, amelyek most már 15-20-30 éve (bizonyítottan!) jó praxist csinálnak (kooperatív -, projekt -, epochális tanítást használnak, témaheteket tartanak satöbbi), beemelném a példát adó referenciaiskolák közé. Próbálnám ezek módszereit terjeszteni, pénzt adnék továbbképzések szervezésére. Pénzt kapnának ezek az intézmények arra, hogy felszereljék önmagukat, bemutató termet, szertárakat alakítsanak ki. Ezen iskolák jelentős része ugyanis jelenleg nagyon nehéz anyagi helyzetben dolgozik. Az alapítványi, egyesületi rendszerben működő iskolák ugyanis nem kapják meg a kiegészítő normatívát. Egyszóval a meglevő jó praxist kellene pártolni, elterjeszteni. Rengeteg nagyszerű tanár, iskola áll készen arra, hogy megkapja ezeket az ismereteket, módszereket és élni tudjon vele.
A nemrég megjelent „VAN más megoldás is – Alternatív módszerek a középiskolában” című kötetünkben összegyűjtöttünk jónéhány kiváló iskolát, és leírattuk velük azokat a módszereket, amelyeket már évek óta sikerrel használnak. Kiderül, hogy a középiskola is lehet érdekes és emberszabású. Bemutatunk olyan iskolákat is, amelyek a látszólag esélytelenné vált gyerekeket is fel tudják készíteni az érettségire, a szakmaszerzésre vagy a művészettel való megismerkedésre.
Most adtuk ki Lányi Marietta “Könyv az integrációról” című kötetét, amelyből nagyon sok „szakmai trükköt” elleshetnek az érdeklődő pedagógusok, szülők. Például hogy mi az a kooperatív tanulás, amikor nem az „ülj a helyeden, én leadom az anyagot” elv érvényesül, hanem kis csoportokban beszélgetve, tevékenykedve dolgoznak együtt a gyerekek az adott feladaton. Vagy mi az a differenciálás, amikor nem a tananyaghoz szabom a gyerek értékelését, hanem önmagához és az adott tárgyban mutatott képességeihez és előrehaladásához. És persze: mi is az az integrálás, amikor együttnevelek különböző képességű, származású, fejlettségű gyereket.
Az integráció, kooperatív tanulás most oktatáspolitikai szinten is előtérben van. Elég sok ellenérzést váltanak ki ezek a szavak a pedagógusokból, szülőkből…
Ezeket időnként az oktatáspolitika ugyan a zászlajára tűzi, de jelszószerűen mit sem érnek, sőt jogos ellenérzést keltenek. Ha nem tudjuk, hogyan kell csinálni, nem fogjuk tudni csinálni. Ezért mondtam, hogy a már bevált, jó gyakorlatokat kellene elterjeszteni. Ezzel szemben nemrégiben egy olyan szisztéma jött létre, hogy ezek az iskolák nem kellettek. Csak azok, akik majd most fogják kitalálni a semmiből a modern módszereket! Erre nagy pénzeket költöttek, több-kevesebb hatékonysággal. Soha nem a levegőből, felülről kell elkezdeni a reformot, mert az úgy soha nem megy…
