A gettókhoz és a gyűjtőhelyekhez legközelebb eső vasútállomásokon 1944. május 15-én érkeztek meg az üres vagonok. A zsidókat legtöbbször még a gettóban testi motozásnak vetették alá. Kirendelt védőnők még a nők hüvelyét is átvizsgálták elrejtett értékeket keresve. Csomagjaikat is átkutatták.
A részleteket Endre László, belügyi államtitkár dolgozta ki: a vonatok átlagosan 45 vagonból állnak, egy vagonba 70 zsidót kell bezsúfolni, minden vagonba egy vödör víz és egy üres vödör kerül a testi szükségletek elvégzésére. Az útra fejenként kétnapi, azaz 80 dkg kenyeret kell biztosítani, a vagonok ajtaját lánccal kell lezárni – olvasható a Holokauszt Magyarországon digitális adattárban. Az élelmet, a vödröket és a láncokat a helyi polgármesteri hivatalnak kellett beszereznie.
A honvédség sem segíthetett
Ezt követően a lezárt utakon, szigorú csendőri kísérettel elindult a menet az állomás felé. Útközben sok zsidót brutálisan összevertek. Az útkereszteződésekben rendőrök vigyáztak, az utcák kiürültek, a nem zsidó lakosság általában lehúzott redőnyök mögül figyelt. A pályaudvaron megkezdődött a bevagonírozás. Egy legfeljebb 40 fő elhelyezésére alkalmas vagonba 60-80-100 embert zsúfoltak be a maradék csomagokkal együtt. Néha a bevagonírozás előtt egy utolsó motozásra is sor került, majd a zsidóknak néha alsóruhában kellett beszállniuk. A csendőrök a legkisebb ellenállás esetén azonnal lőttek. Itt is gyakori volt a verés és a gúnyolódás.
Bár Eichmann és Ferenczy többször tiltakozott, a honvédség még a gettókba is kézbesített munkaszolgálatos behívókat, a munkaszolgálatosokat pedig az érvényben lévő rendelkezések szerint nem volt szabad elszállítani. Ennek ellenére kimenőn lévő munkaszolgálatosokat gyakran visszatartottak, a behívókat nem kézbesítették, sőt a felsőbb szervek sugallatának megfelelően sokszor a mentesítetteket is deportálták.
Az érkezés
Magyar zsidók megérkeznek a birkenaui rámpára 1944 májusában (forrás: DEGOB)
A nácik az egyetlen, ekkor még működő megsemmisítő tábort, Auschwitz-Birkenaut jelölték ki a magyar zsidóság temetőjének. A magyar tömegtranszportok május 16. és július 11. között érkeztek Birkenauba. Ezt megelőzően április végén a németek már két szerelvényt indítottak Magyarországról a budapesti börtönökből, illetve a kistarcsai és bácstopolyai internáló táborokból összegyűjtött zsidókkal.
Az április vége és július vége között deportált 445 ezer magyar zsidó közül 15 ezren az ausztriai Strasshofba kerültek, a többieket mind Auschwitz-Birkenauba küldték – áll a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) honlapján.
A deportáltak átlagosan háromnapos vonatút után érkeztek meg a táborba. „Az eső szemerkélt. Sem azelőtt, sem azután nem láttam ilyen szürke eget, ilyen kietlenséget.” „Kinéztünk a vagon ablakokon, szörnyű látvány terült szemünk elé. Az egész égbolt piros volt, azt gondoltuk, hogy egyenesen odavisznek bennünket a tűzbe. Az idősebb emberek elmondták a halotti imát, búcsúzkodtak.”
„Hétfőn reggel érkeztünk Auschwitzba. Ott álltunk éjfélig. Akkor már úgy tudtuk, hogy itt van a vég. Az első waggonból minden ki volt hányva egy dombra, ágynemű, ruházat, élelem, tehát biztosak voltunk abban, hogy, ha mindent elszednek az embertől, csak azt jelentheti, hogy már nem is lesz szüksége semmire.”
Szelekció a rámpán. A kép jobb oldalán Dr. Mengele cigarettázik (forrás: DEGOB)
Ahogy kinyílt a tolóajtó, csíkos ruhás foglyok (az értékekért felelős Kanada-kommando tagjai) ugrottak fel a deportáltak közé és „tuszkoltak, rugdostak ki a vagonból. Azt mondták, a csomagokat hagyjuk fenn, azokat majd később utánunk küldik.” [4] Bár ezt a nácik halálbüntetés terhe mellett megtiltották nekik, a kanadás foglyok gyakran létfontosságú információt közöltek a magyar zsidókkal: „Azt tanácsolták, hogy a gyerekeket adjuk oda az öregeknek.”
Magyarázatra nem volt idő, a gyanakvó deportáltak nem tudhatták, hogy a szelektálás során a munkaképes anyákat gyermekeikkel együtt küldték gázkamrába, az öregekre pedig mindenképpen azonnali halál várt.
Szerencsés 20 százalék
A rámpán ötös sorokba rendezett, nemek szerint szétválasztott zsidók élete a szelektáló SS-orvosok – általában dr. Josef Mengele, dr. Heinz Thilo, dr. Eduard Wirths főorvos és az erdélyi származású, magyarul jól beszélő dr. Viktor Capesius – kezében volt. A németek 16 és 40 közötti, munkaképes férfiakat és nőket kerestek, a többiek sorsa néhány órán belüli gázhalál volt. Nem egyértelmű esetben az orvos az életkor, a foglalkozás és az esetleges betegségek iránt érdeklődött, majd gyorsan döntött.
Ahogy egy 15 éves huszti kislány emlékezett: „Nagy zűrzavar keletkezett, kábultak, fáradtak voltunk az utazástól, szinte gondolkodni sem tudtunk, csak szorongattuk hozzátartozónk kezét”. Mások tapasztalatai is hasonlóak voltak: „Észre sem vettük, hogy külön csoportban állnak a férfiak, nők. Anyukámat kirántották a karomból, hárman maradtunk testvérek, minden búcsúzkodás nélkül” – mondta később a munkácsi F. R.
„Alig egy pár lépés után SS tiszti uniformisban öltözött férfi elé kerültünk, aki kezének egy mozdulatával elválasztott bennünket egymástól. Oly gyors tempóval ment mindez, hogy az ember szinte fel sem ocsúdhatott és máris sodorta tovább magával a tömeg” – emlékszik a nagyszőlősi A. T.
Munkára kiválasztott, kopaszra nyírt magyar zsidó nők (forrás: DEGOB)
A transzport mintegy 80 százalékát valamelyik megsemmisítő létesítmény gázkamráiban vagy az újra működésbe hozott Bunker 2-ben gyilkolták meg. Testüket a krematórium kemencéiben, vagy a Bunker 2 és az V. krematórium mögött ásott hatalmas halottégető gödrökben hamvasztották el. A szerencsés 20 százaléknyi munkaképest a tábor legnyugatibb szélén lévő fürdőhelyiségbe, az úgynevezett „Szaunába” hajtották.
Itt „teljesen meztelenre kellett levetkőznünk…Hajunkat kopaszra nyírták, minden szőrzetet leborotváltak…ez egyáltalán nem zavarta az S.S. katonákat, röhögve sétálgattak közöttünk, meg-megálltak, nézegettek durván belegázolva női szemérmességünkbe”. A kiszolgáltatottság érzése általános volt: „A hajunkkal és a ruhaelvevéssel, mintha megfosztottak volna minden emberi méltóságunktól, emberi mivoltunktól” – emlékeztek a B-nővérek.
A Szaunából általában egy kijelölt blokkba hajtották a rongyokba öltözött, kopaszra nyírt foglyokat, akiknek ezzel megkezdődött lágeréletük.
A következő hetekben folytatjuk a visszaemlékezéseket a fogolysorsról a DEGOB több mint 5000 jegyzőkönyven alapuló adatbázisa felhasználásával.
