“Az állatkertben épített óriási czirkuszban most egy spanyol bikaölő társaság tart rendes bikaviadalokat. A magyar bikáknál jóval kisebb vad spanyol bikákkal küzdenek meg” – számolt be a sajtó 1904. júliusában. A mai Fővárosi Nagycirkuszról van szó, amely Wulff-cirkuszként nyitotta meg kapuit 1889-ben az állatkert területén.
De hiába várt a közönség vért, a spanyol “bikaölők” sokkal szelídebb programmal érkeztek Budapestre: “a bikákat nem ölik meg, csak a homlokukba szúrt szalagos tűvel jelzik, mikor a bikát megölhették volna. A spanyolok rendkívűli ügyességgel ugranak félre a bősz állat elől, sőt még rá is ugranak”.
Baleset azért történt. A június 11-ei előadáson “az egyik spanyolt a bika leteperte, s mikor a társaság legfőbb bikásza, a fiatal Pouly a bikát a farkánál fogva akarta visszarántani, az állat véletlen megfordult és Pouly lábikráját a szarvával felhasította. Poulyt kórházba vitték. A sebe egy hét alatt alkalmasint begyógyúl. A másik spanyol sérülése jelentéktelen.”
Bikaviadal a ’30-as évek elején (Fortepan/Balassa Péter)
Vérontás a bazilika helyén
Korábban azonban sokkal véresebb játékok folytak Magyarországon. Pesten osztrák példára épült az első Hetztheter, azaz heccszínház 1783-ban a mai Deák téren, az evangélikus templom és az iskola helyén. Egyszerű deszkaépület volt, de valódi látványosságot kínált: medvék, farkasok, szarvasok, bikák küzdelmét izgulhatták végig a nézők.
Négy évvel később, 1787-ben már a mai Szent István-bazilika helyén építettek egy komolyabb épületet állatviadalok céljára: egy kör alakú amfiteátrumot, amely három szinten kétezer néző befogadására volt képes. Itt már olyan egzotikus állatok is porondra léptek, mint hiéna, tigris és leopárd. Az egzotikus vadat azonban óvták, inkább csak mutogatták a porondon, legfeljebb kutyákkal ingerelték. Vagy a nyilvánosság előtt “etették”, azaz belöktek eléjük egy bárányt vagy kecskét, amelyet a nyílt színen téptek szét.
Emberhalál az arénában
Rendeztek olyan kutya-medve viadalokat is, amelyekben ugyan sebeket osztogattak, de nem engedték a végsőkig a küzdelmet. Évekig szerepelt például egy öreg, fogaitól és karmaitól megfosztott nagy medve, amely csak pofonokkal tartotta távol a ráuszított kutyákat – írja Fónagy Zoltán történész a Mindennapok története blogon.
Felléptek itt emberek is, akik vadászatot imitálva szarvast, vadkant öltek meg lándzsával, bikával, vad, szilaj pusztai ökörrel vívtak meg. Nem mindig volt ez veszélytelen. Peter Gau heccmestert majdnem széttépte egy medve, kollégája pedig egy vad ökrön akart lovagolni, de az ledobta, és a homlokán súlyosan megsebesítette.
Medvehecc (Henry Thomas Alken/MIndennapok története)
A harmadik eset már emberáldozatot követelt: halállal végződött: “Minekutánna darab ideig lóháton ingerlett vólna a Hettz-mester egy vad ökröt, leszállott annakutána lováról, s gyalog akart remeket adni az ökörnek agyonszúrásában. De az ökör adott ez úttal remeket a szúrásban. (…) 24 óra múlva nagy kínok között szakadt ki a lélek belőle” – idézi a Hadi és más nevezetes történetek című lapot a történész.
A korszellem nem tűrte
Bár a hecc óriási közönségsiker volt, későn honosodott meg Magyarországon. Későn olyan szempontból, hogy a felvilágosodás eszméinek hívei nem tűrték a durva látványosságot: “a szívet érzéketleníti, keményíti és vadítja. Aki pedig érzéketlen az oktalan állatok sorsa eránt, nem igen fogja annak szívét érdekelni a maga tulajdon Nemének sorsa is” – írta egy értelmiségi.
A létesítményt ezért a tízéves szerződés lejártakor, 1796-ban a tanács magához váltotta. A deszkaarénát a tűzveszélyre hivatkozva lebontották, a kőépületeket pedig egy ideig a közeli Újpiac (ma Erzsébet tér) mérlegházaként használták.