Kim Dzsong Un látszólag teljesen őrült módon viselkedik, ám tombolásában ott rejlik Shakespeare igazsága, “őrült beszéd, de van benne rendszer”. A phenjani diktátor úgy érzi, elérkezett az ő “Usszuri pillanata” – írta a Die Welt. A lap így idézte fel a 44 évvel ezelőtti eseményt: a szovjet-kínai határt képező Usszuri folyó mentén 1969 tavaszán kis háborút robbantott ki a nemzetközileg elszigetelt és fanatikusan nacionalista Mao Ce-tung. A kínai “nagy kormányos” tudatosan játszott a tűzzel, noha katonailag Moszkva hatalmas fölényben volt Kínával szemben. Mao számítása bevált. A határfolyó mentén lezajlott véres csetepaték nyomán előbb Alekszej Koszigin szovjet kormányfő, majd Richard Nixon amerikai elnök utazott Pekingbe. Előbbi azért, mert Moszkvának csöppet sem hiányzott egy két fronton zajló konfliktus, utóbbi pedig éppen Mao húzásában látott esélyt, hogy két fronton kösse le a Szovjetunió erejét. Az Egyesült Államok elképzelése, miszerint megelőző húzással kikapcsolja Kína nemrég létrehozott nukleáris ütőerejét, nem vált be. Ehelyett Maónak sikerült a maga oldalára állítania Washingtont.
Kim most joggal gondolhatja, hogy Kína a szándékosan kirobbantott provokációnak köszönhetően szabadult ki az elszigeteltségből. Vajon az észak-koreai elnök hasonló módon akarja párbeszédre kényszeríteni Obamát? Tavaly november óta Ázsia kapcsán olyan hangok hallatszanak Washingtonból, amelyek semmi jót nem ígérnek Kimnek, ha nem lép a tettek mezejére. Tom Donilon, Obama elnök nemzetbiztonsági tanácsadója novemberben, majd idén márciusban két beszédet mondott az Egyesült Államok új ázsiai politikájáról. Kim Dzsong Un számára az volt a legfontosabb, ami nem hangzott el: Washington Dél-Korea mellett Észak-Koreában is tárgyalópartnert lát. Észak összesen kétszer fordult elő Donilon beszédeiben: mint amerikai-dél-koreai kényszerítő intézkedések alanya. A tanácsadó ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az amerikai külpolitika új orientációja elsősorban “Délkelet-Ázsia növekvő jelentőségének elismerésén” alapul. A második beszéd csupán annyiban érintette Észak-Koreát, hogy Washington nem fogja tétlenül nézni annak atomfegyvereit, és e célból szorosan együtt fog működni Kínával.
Kim Dzsong Un
Fotó: MTI / EPA / KCNA
Az Egyesült Államok csak akkor lép kapcsolatba Phenjannal, ha az követi Burma példáját: az ottani katonai junta “eltemette” az atomfegyverkezés témáját, és de facto önként lemondott. Ez a módszer távol áll Kimtől. Már csak azért is, mert Donilon meglehetősen nyíltan értésre adta: Amerika fokozni fogja katonai jelenlétét a Csendes-óceán térségében, és szövetségeseket toboroz Kína ellenében. Észak-Koreára azonban nem számít. A washingtoni beszédek úgy hatottak Phenjanban, mint egy amerikai ajánlat Pekingnek: hozzunk létre érdekszférát Koreán keresztül, majd Észak lefegyverzése után Kína kapjon ott szabad kezet – ahelyett, hogy Phenjant potenciális nyomásgyakorlási eszközként használnánk fel Kínával szemben. Elsősorban azonban úgy hatottak a fenti beszédek, mint rajtjel abban az újabb versengésben, amelynek tétje a nyugat-csendes-óceáni térség fölötti uralom. Az efféle versengéseket Koreában jól ismerik.
A phenjani rezsim paranoid módon megszállottja a történelemnek, mivel – a személyi kultuszon túl – jó a történelmi emlékezete. A rezsim odaadóan ápol minden koreai császári sírhelyet – s még ennél is jobban az utóbbi 130 év emlékét. Ezen idő alatt külső hatalmak négyszer harcoltak koreai földön vagy annak partjai mentén a nyugat-csendes-óceáni térség fölötti uralomért. Először Kína Japánnal (1894), majd Japán Oroszországgal (1905), azután az Egyesült Államok és Oroszország (1945), majd 1950 óta Kína és az Egyesült Államok.
1950-ben persze Kim Ir Szen robbantotta ki a koreai háborút – ám annak célja szerinte az volt, hogy gyorsan egyesítse és kivonja a világpolitikai tűzvonalból Koreát, még mielőtt a nagyhatalmak közötti bonyolult egyensúly bebetonozza a félsziget megosztottságát. Így tekintve a vietnami háború a folytatása volt az amerikai-kínai vetélkedésnek, amely most a Koreai-félszigeten érhetné el a tetőpontját. A vetélkedést Phenjan szerint csak Kína nyerheti meg. A hatalmas birodalom túl erős Washington számára, amely kénytelen lesz meghátrálni, akárcsak 1975-ben Vietnamban. Ennek nyomán egész Korea kvázi-tartományává válna Kínának – hacsak nem lesz képes ellenállni, a vetélkedő feleket távol tartani és magát nukleáris ellensúlyként Amerika figyelmébe ajánlani.
Februári atomrobbantása után Phenjan közölte: az “elvakult Szöul” túl buta ahhoz, hogy “értékelje a nemzeti kincset”, amelyet az atomfegyver testesít meg. Ez a mondat egyben program volt, miként az is, miszerint a kis államok elpusztulnak, ha nem fegyverkeznek fel időben. A koreai atomfegyverről szóló politikai döntés 1962-ben született, miután Moszkva – Phenjan szerint – cserben hagyta Kubát. A technikai megvalósítás az amerikaiak vietnami veresége (1975) után kezdődött.
Washington megpróbálja hozzászoktatni Pekinget a multilaterális biztonság nyugati felfogásához, ami Phenjan szerint nem fog menni, mivel Kína hegemóniákban gondolkodik. Egy kínai-amerikai konfrontáció nyomán viszont lehetetlenné válna a párbeszéd Washington és Phenjan között, mivel Peking erre ugyanolyan érzékenyen reagálna, mint ma Tajvan esetében. Kína gyors ütemben épít autópályákat és vasútvonalakat a koreai határ mentén, ami katonai szempontból is jelentős dolog. Ha ezek egyszer elkészülnek, miként a tervezett kínai repülőgép-hordozók, akkor Phenjan politikailag csapdába kerül – vélte a Die Welt elemzője.
