Arról a gazdaságról, amelybe a jegybank – mint március végén tette – mindössze negyed százalékpontnyi kamatemeléssel avatkozik be, bízvást elmondható, hogy immár a finomszabályozás állapotába került. Már nem a Bokros-csomag kíméletlenségére van szükség az egyensúly javítása érdekében; egy eredményes terápia az utógondozás stádiumába ért.
Csáki György, az MTA Világgazdasági Kutató Intézetének igazgatóhelyettese mégis óvatosan fogalmaz. Szerinte “… a stabilizációnak távolról sincs vége; a stabilizáció, azaz: a belső és külső egyensúlytalanság elviselhetően alacsony keretek között tartása hosszú távú feladat, hosszú távú kényszer. Nincs, nem is lehet semmilyen olyan ťkitörési lehetőségŤ, amely veszélybe sodorhatná a belső és a külső egyensúly fenntartását-fenntarthatóságát… ” (Külgazdaság, 1997/2).
Ez a makroközgazdászok között széles körben elfogadott nézet, ettől általában csak árnyalatnyi eltérések vannak. Ki jobban, ki kevésbé óv az esetleg megismétlődő végzetes egyensúlybomlás veszélyétől. (Két markáns vélemény olvasható ezzel kapcsolatban lapunk 19. és 38-41. oldalán.)
A GKI Gazdaságkutató Rt., illetve a Budapest Bank elemzőcsoportja is eltérően értékeli az egyensúly ismételt megbomlásának eshetőségét a napokban közreadott legutóbbi prognózisában. A banki elemzők előrejelzésének pesszimistább verziója nem zárja ki – igaz, nem is valószínűsíti – annak veszélyét, hogy az import ellenőrizhetetlen mértékben elszabadul, s ezzel ismét a stabilizációs intézkedéscsomag előtti deficitszint alakul ki. Ha így lenne, az 1998-ban újabb – bár az 1995-ösnél kevésbé radikális – kényszerintézkedéseket tenne szükségessé. A GKI ilyen forgatókönyvvel érdemben nem számol. A pénzügyi egyensúly némi és átmeneti romlását a modernizáció érdekében megengedhetőnek és elviselhetőnek tartja. Minthogy azonban a modernizációs deficit apológiáját még az előző kormányzat gazdasági döntéshozói használták az egyre vészesebben romló egyensúlyi mutatók magyarázataként, nem árt hozzátenni, hogy a GKI most elsősorban a beruházások által gerjesztett – ezek miatt romló – áruforgalmi egyenleget tartja szükségszerűnek és vállalhatónak.
Kétségtelen tény, hogy a növekvő beruházások automatikusan növelik az importot; nem csupán az új beszerzések miatt, hanem azért is, mert az új gépek által előállított termékek maguk is importigényesek. Ráadásul az idén az import olcsóbbá is válik, hiszen járulékos terhei 8 százalékkal mérséklődnek (6 százalék a vámpótlék, 1-1 százalék a pedig a vám- és statisztikai illeték eltörléséből fakad), miközben az átlagos vámszint is csökken. Az importáruk versenyképessége tehát a hazai piacon számottevően megnő. Vannak ugyan olyan vélemények is, hogy a vámpótlék nem fejtett ki olyan visszatartó hatást, mint amit bevezetői neki tulajdonítottak. Az importot eszerint elsősorban a pangó belső kereslet miatt sikerült mederben tartani. Ha a vámpótléknak mégis lett volna valamiféle visszatartó hatása, akkor viszont egy másik kérdés merül fel. Nem esik-e Magyarország a vámpótlék gyors leépítésével megint a stréberség hibájába – mint a rendszerváltás küszöbén, a jelentős vámcsökkentés mellett az import majdnem teljes körű liberalizációjával -, maradéktalanul végrehajtva olyan nemzetközi kötelezettségeket, amelyek betartását komolyan senki nem kéri számon? A liberális gazdaságpolitika hívei erre úgy válaszolnak: az a magyar termelő, amelyik az elmúlt két esztendőben nem volt képes alkalmazkodni a nemzetközi versenykövetelményekhez, nem is érdemes további mesterséges támogatásra.
A “hulljon a férgese” jelszót azonban a választásokra készülő politikai elit aligha fogja magáévá tenni. Így fokozottan fennáll annak a veszélye, hogy egyes kevésbé versenyképes ágazatok vagy vállalatok különleges elbánást járnak ki maguknak. A térségfejlesztési alapok, állami vagyonkezelői reorganizációs programok, speciális hitel- és támogatási konstrukciók számos bújtatott dotációs technika lehetőségét kínálják.
Ugyancsak a politikai kockázat kategóriájába tartozik, hogy fellazul a fiskális szigor, s a költségvetési szféra költekezésbe kezd. Utóbbira azért is nagy a kísértés, mivel ebben a szférában vitathatatlanul nagy “restrikciós deficit” halmozódott föl; aligha tartható fenn sokáig például a kutatás-fejlesztési és oktatási ráfordítások reálértéken folyamatosan csökkenő szintje. Ugyancsak nehezen képzelhető el, hogy – miként az utolsó két esztendőben – a költségvetés elsődleges egyenlege tartósan szufficites legyen. A politikai kockázat itt elsősorban abban áll, hogy ha a döntéshozók az államháztartás intézményrendszerének érdemi felülvizsgálata nélkül kezdik emelni e kör kiadásait, az rövidesen ismét finanszírozhatatlanná válik.
Mint ahogy a gazdasági és politikai rendszerváltás legkeményebb dióját, a finanszírozhatatlan társadalombiztosítási rendszereket sem sikerül feltörni. Az érintettek ellenállása kemény, a politikai döntéshozók elszántsága pedig a választások közeledtével egyre puhul. Az egészségbiztosítás terén a kormányzati ciklusban már nem várható érdemi változás, a nyugdíjreform ügye pedig az ellenérdekelt önkormányzat politikai nyomásán kapott gellert. A nyugdíjreform-tervezet jelenlegi – egyébként meglehetősen előrehaladott – állapotában ugyanis a tőkefedezeti pillér aránya olyan kicsinyre sikeredett, hogy az aligha fogja megváltoztatni a fizetőképes magasabb jövedelmű rétegek bérstratégiáját. Ők továbbra is abban lesznek érdekeltek, hogy minél kisebb béren tartassák magukat nyilván, s az öregkori biztonságukat megalapozó megtakarításaikat más módon halmozzák fel. A nyugdíjreform jelenlegi formájának megvalósulásától tehát az eredetileg tervezettnél jóval kisebb tőkepiaci élénkülést lehet várni – noha még ez sem tartóztathatja föl a nyugdíjpénztárak tagságának és bevételeik dinamikus gyarapodását. A nyugdíjreform-tervezet mostani változata mindazonáltal azzal a veszéllyel jár, hogy hosszabb távra kitolja a rendszer akut válságát, és az tartósan terheli majd az államháztartást.
Ugyancsak az államháztartási szférát érintő – igaz, elsősorban csak az 1997-98-as esztendőt fenyegető – veszély az is, hogy a helyi önkormányzatoknál rövidesen számottevő likvid forrás jelenik meg, amikor az ÁPV Rt. nekilát a belterületi ingatlanok után járó részesedések kifizetésének. A tehetősebb önkormányzatok vagyonuk értékesítésébe, illetve kötvénykibocsátásba kezdenek. Ez a pénz nyilvánvalóan rövidesen keresletet gerjeszt majd – s csak a jobbik eset lesz, ha az önkormányzatok elhalasztott infrastrukturális beruházásaikra költik majd el, nem pedig béremelésre.
De miért olyan nagy baj az, ha béremelésre mennek el a pénzek? – tehetjük fel a kérdést, tudva tudván, hogy a hazai piacra termelő vállalatok beruházásainak elmaradását sokan éppen arra vezetik vissza, hogy pangó belföldi keresletre nem érdemes fejleszteni.
Márciusban egyes kereskedők a kiskereskedelmi forgalom élénkülését tapasztalták. Arra semmiféle jel nem utal, hogy a lakosság a megtakarításait élné föl. A lakossági megtakarítások növekedésének üteme azonban várhatóan lassulni fog. Emögött az új fogyasztási hitelek elterjedése, tehát a lakossági hitelállomány növekedése húzódik majd meg. Nyilván rétegenként eltérően, de a lakosság már most kezdi érzékelni a – ha másból nem, hát az adótábla megváltozásából fakadó – reáljövedelem-növekedést. Ráadásul az elmúlt években az emberek számtalan beruházást halasztottak el kényszerűen, s ezek pótlására előbb-utóbb mégiscsak sort kell keríteniük. Már csak a relatív árak időközben bekövetkezett változása miatt is megjósolható például, hogy a tartós háztartási cikkek forgalmában kiugróan jó év várható.
A makroközgazdászok zöme azonban nem is annyira a nemzetgazdasági átlagban minimális, 1-2 százalékos reáljövedelem-növekedésből fakadó fogyasztásélénküléstől tart, mint inkább a túlzott nominális béremelkedéstől. Elemzésük szerint ugyanis az infláció egyik mozgatórugója ma már éppen a bérek emelkedése. Különösen az a gyakorlat, amely a béremelést az előző esztendő átlagos áremelkedéséhez igazítja. Ezzel pedig végső soron mindenki rosszul jár, hiszen az inflációt nem sikerül teljes mértékben kompenzálni, viszont ez a megoldás elnyújtja, tartósan magas szinten tartja az árak emelkedését.
Az április végére ígért kormányzati antiinflációs csomag egyik eleme éppen ennek a gyakorlatnak a megváltoztatása volna. Eszerint az Érdekegyeztető Tanácsban májusra hoznák előre a bérmegállapodást, hogy a jövő évi költségvetés már ennek alapszámait vehesse figyelembe. A megállapodás alapja pedig nem az 1996-os tényleges, hanem az idei évre prognosztizált infláció volna. Ez hivatalosan 17-19 százalék, a kutatóintézetek azonban ennél magasabbal: 19,5 százalékkal kalkulálnak. A GKI Rt. felmérése szerint a vállalati várakozások 20 százalékra teszik az idei várható fogyasztóiár-növekedést. Igencsak kérdéses, hogy ilyen körülmények között a politikának sikerül-e megnyernie a szakszervezeteket egy ilyen bérmegállapodáshoz. A reálisabb erőviszonyok érdekében mindenesetre célszerűnek látszana a multinacionális és egyéb külföldi érdekeltségű vállalatok képviselőit is bevonni a megállapodásba, hiszen a foglalkoztatottak zöme ma már az ő alkalmazásukban áll, így a bértömeg alakításában ténylegesen nagyobb a befolyásuk, mint a legitimációs és reprezentációs deficittel egyaránt küszködő szakszervezeteknek. Ennek az az előnye is megvolna, hogy a tárgyalások alapja nem annyira a nominális pénzillúzió, sokkal inkább a termelékenység javulása volna. Egyben helyükre tenné azokat a nagyon is kétes szakszervezeti sikereket is, amelyek monopolhelyzetben lévő ágazatokban kényszerítenek ki az átlagosnál nagyobb béremelést – közvetve tehát a többi gazdasági szereplő rovására -, ezzel jelentősen hozzájárulva vállalatuk szolgáltatási tarifájának emelkedéséhez. Az is igaz azonban, hogy a hatékonysági kritériumhoz kötődő béremelés logikája az államháztartási szférában jóval nehezebben juttatható érvényre, mint a versenyszférában.
A tervezett antiinflációs csomaggal kapcsolatban felmerült az a lehetőség is, hogy az általános forgalmi adó kulcsát 2 százalékponttal mérsékeljék, és egyes termékeket a kedvezményes 12 százalékos sávba soroljanak. Hogy a kereskedők nem nyelnék-e le az adócsökkentést, azt persze nehéz megjósolni – elvileg azonban minden adókulcscsökkentés kedvezően hathat az árszínvonalra. Ráadásul az áfa ismételt felülvizsgálata végre újból napirendre tűzetné az adórendszer egyes elemeinek harmonizációját és reformját, amelyre az egy évtized után igencsak rászorulni látszik.
A tervezett antiinflációs csomag egy további eleme szintén az utólagos inflációs korrekciót váltaná fel a várható árszintnövekedés beemelésével – elsősorban az energiaszolgáltató, a szállítási és a távközlési cégek tarifa-indexálási formulájának felülvizsgálata révén. Bizonytalan, hogy ez jogilag kivitelezhető-e – közgazdaságilag viszont kétségkívül indokolt, s ez talán segít a partnerek meggyőzésében.
Mindhárom előbb említett mechanizmus sikeres bevezetése jótékonyan hatna a gazdaságpszichológia körébe tartozó inflációs várakozásokra, amelyek közel egy évtized során olyan tartósan magas szinten épültek bele a lakosság és a gazdálkodók tudatába, mint egyfajta zsigeri félelem. Ebből csak hasonlóan hosszú bizalmi viszony után gyógyulhat ki a magyar társadalom.
A bizalom kialakításának jó példája az 1995 márciusa óta működő csúszóleértékelés rendszere. A magyar gazdaságirányítási gyakorlatban szinte páratlan, hogy immár két éve működik egy gazdaságpolitikai eszköz, lényegét tekintve változatlanul. A csúszóleértékelés – melynek talán még a forint elleni spekulációk kivédésénél is nagyabb érdeme, hogy megköti a döntéshozók kezét, s megóvja a gazdaságot az ad hoc jellegű állami beavatkozásoktól – kiszámíthatóvá tette a gazdaságpolitikát. Nem lehet ugyanis anélkül hozzányúlni, hogy a döntéshozók egyszer s mindenkorra el ne veszítenék adott szavuk hitelét. Lehet viszont és kell is a leértékelés mértékén igazítani. Ezzel annál is inkább élt – immár kétszer is – a monetáris politika irányítása, mert káros mellékhatásként e mechanizmus maga is az infláció gerjesztőjévé vált. Másrészt viszont az exportőrök azzal a váddal illetik, hogy az infláció mértékétől elmaradó leértékelési ütem relatíve felértékelte a forintot, ezáltal a magyar termékek és szolgáltatások elvesztették az utolsó nagyarányú (1995. márciusi 9 százalékos) leértékeléskor szerzett versenyelőnyüket. A jegybanki szakemberek viszont azzal érvelnek, hogy az árfolyam tekintetében szükségszerű felértékelődést még bőségesen képesek ellensúlyozni a termelékenység javításában rejlő tartalékok, valamint a továbbra is alacsony fajlagos bérköltség. Az export bővítése azonban ma már elsősorban a magyar áruk versenyképességén és a piacra jutási feltételek javulásán múlik; az árfolyam-politika keveset tehet ezek érdekében. Ezt is figyelembe véve – 1-2 tizedszázalékos visszalépéssel számolva – a forintleértékelés üteme idén, éves szinten a 14 plusz-mínusz negyed százalék körüli sávban prognosztizálható.
A jegybanki szakembereket ma sokkal inkább az foglalkoztatja, hogy a pénzügyi megtakarítások hozamszintjét fenntartsák, még annak árán is, hogy a talán túlzó pénzpiaci kamatcsökkenési tendenciák ellenében lépnek. Ezt kívánta szolgálni a minapi negyed százalékpontos kamatemelés is. Ez ugyan formálisan ellenkezik a költségvetés érdekeivel – hiszen ott továbbra is a kamatkiadások kötik le a legtöbb forrást -, ugyanakkor fenntartja a pozitív reálkamatokat. Márpedig különös érdek fűződik ahhoz, hogy mind a hazai, mind a külföldi tőketulajdonosok szinten tartsák vagy növeljék magyarországi pénzügyi befektetéseiket. Ezekre a pénzekre ugyanis szakadatlanul szükség van az államháztartás továbbra sem elhanyagolható mértékű hiányának finanszírozásához.
