Sokat és sokan írtak már – és fognak még iírni – a magyar rendszerváltás okairól és következményeiről. A politológusok, történészek, közgazdászok, szociológusok, no meg a publicisták eszmefuttatásait egészíti ki a jeles szociálpszichológus, Pataki Ferenc érdekes és színvonalas tanulmánygyűjteménye. A társadalompolitikai vizsgálódásokon alapuló megközelítés magyarázatot adhat az elmúlt években országunkban bekövetkezett politikai, gazdasági átalakulás számos bonyolult jelenségére. A társadalmi lét valamennyi szféráját érintő rendszerváltás ugyanis – írja a szerző – “a mélységekig felkavarta e társadalmak életét, s valamiképpen befolyásolja a bennük élő emberek sorsát: valamennyiüket új orientációra és újraalkalmazkodási műveletekre kényszeríti.” Ez pedig nem könnyű, hiszen a rendszerváltozáshoz hiú ábrándok (is) fűződtek, mint az Európához való mielőbbi csatlakozással együtt járó közjólét, a gyors és általános fogyasztói felzárkózás, valamint a szociális biztonság balga reménye. Ezt támasztotta alá az a hiedelem is, hogy történelmi érdemeinkkel, mint a “Nyugat védőbástyája”, nemcsak erkölcsi, hanem jelentékeny (anyagi) kárpótlást is kiérdemeltünk. Ugyanakkor bizonyos körökben magasra csaptak a nemzeti illúziók és az idejétmúlt nemzeti tradíciók hullámai is.
KIJÓZANODÁS. A “szabadság eufóriája” azonban hamar megfakult, és a jámbor vágyálmokat súlyos csalódások követték. Egy szép napon arra ébredtünk, hogy az egykori szocialista tábor “legvidámabb barakkjából” Európa hátsó udvara lettünk – állítja Pataki Ferenc. E sokkhatás következménye “a bizonytalanság tömeges érzülete”, amit – egyebek között – a magas munkanélküliségi ráta, a széles rétegeket sújtó szegénység táplál. Ráadásul nő a bűnözés, veszélyes méreteket ölt a drogfogyasztás. Mindent összevéve: “A mai magyar társadalom különösen elcsigázott állapotban van.” A “vétkes” a történelem: “A század hét radikális rendszerváltásnak volt tanúja, a ma élő idősebb nemzedék tagjai ebből legalább hármat átéltek.” Megválaszolhatatlan kérdésként pedig ott lebeg, hogy mekkora lehet egy-egy generáció tagjainak teherbíró képessége.
Az általános bizonytalanság – és ezzel együtt a megnövekedett személyes felelősség – az egyénekre és a társadalmi csoportokra súlyos pszichikai terheket hárít, következésképpen tartós társadalom-lélektani feszültségek alakultak ki. A demokrácia eszméinek “lejáratódása” – sajnálatosan – kedvez a nacionalista ideológiák, antidemokratikus érzületek terjedésének, felerősödhetnek a tekintélyuralmi, “rendcsináló” törekvések a politikában, újjáéledhet a paternalisztikus állam képzete. Az ilyen áldatlan állapot kezére játszik a hamis, de tetszetős jelszavakkal operáló politikai csoportosulásoknak.
BŰNBAKÁLLÍTÁS. A halmozódó nehézségek, a tartós konfliktusok termékeny talajként szolgálhatnak a megtévesztő – és különösen veszélyes – előítéletek térhódításához. Méghozzá a “sokféle gyökérzetből táplálkozó és sokféle – társadalmi-politikai-tömeglélektani – rendeltetést teljesítő bűnbakképzésnek!” Kiből is lesz (lehet) az agresszív indulatok levezetésére szolgáló, “alkalmas” bűnbak? A peremhelyzetű, kisebbségi pozíciójú, idegenszerű, többnyire védtelen személyekből, csoportokból, akik “mások”, vagy akiket “másoknak” tartanak, mint a nagy többséget.
A történelmi kudarcokat csaknem mindenütt törvényszerűen követi a bűnbakkeresés. Ilyenkor meg kell(ene) mondani, ki a felelős a bajainkért, ki tehet arról, ami történt? Elítélni kell őket, hiszen ezzel is enyhíthető sokak lappangó bűntudata, sőt igazolható, és ártatlanok nyakába varrható a felelősség a bűnös politikai tettekért. Ha társadalmi, gazdasági válság fenyeget, kiváltképpen “szükség van” bűnbak – a “közgyűlölet tárgyának” – megjelölésére, amely azután a politikai manipuláció eredményeként a bajok végső okaként jelenik meg. Búcsúzó századunk zivataros történelme jó néhány példát szolgáltat arra, hogy a bűnbakállítás a politikai stratégia és taktika céltudatosan alkalmazott eszközévé vált. (Tegyük hozzá: eközben éppen számos valódi bűnös köpönyeget fordított, s megúszta a jogos büntetést.)
Az egyén élete ebben a huzatos Kárpát-medencében kibogozhatatlanul összefonódik a történelemmel, ezért – és ez a szociálpszichológus könyvének fő tanulsága – csakis akkor tudjuk kordában tartani a “gonosz erőit”, ha a gazdaság stabilizálódik, megszilárdul a demokratikus intézményrendszer, csökkennek a szociális feszültségek, nem utolsósorban pedig indulatok helyett a józan ész vezérli majd az ország hajóját. Talán eljön ennek az ideje is. –
