Olvasóit nem csak a felvillantott problémák tömegével szomorítja el az Európai Bizottság nyugdíj témában készült Zöld Könyve, hanem azzal is, ami kimaradt belőle. A dokumentum ugyanis nem tesz fel néhány döntő kérdést. Az első ezek közül: meddig képes az unió az európai szinten megbecsülni kívánt idősekkel a nyakában versenyt futni a világ többi részével? A dokumentum nyíltan sehol sem mondja ki, de sejteti, hogy az idősek eltartásának kötelezettsége súlyosan rontja az EU világgazdasági versenyképességét.
Az európai nyugdíjasok jövője ráadásul nem csak attól függ, miként dönt az unió. Sokkal inkább attól, hogyan alakul a világ éppen zajló újrafelosztása, azaz meddig tart és milyen rohamokkal jár majd a világgazdaság súlypontjának áthelyeződése az Egyesült Államokból – s általában a Nyugatról – Kínába és a többi fejlődő keleti óriás erőterébe. A Zöld Könyv szerzői nyilván felhangosították az uniós himnusznak választott Örömódát, hogy ne zavarja őket az átrendeződő világgazdaság robaja – erről ugyanis egy szót sem ejtenek. Pedig az észak-amerikai kitekintés nem feledhető azért sem, mert az ottani baby boomer nemzedék első nagy hulláma szintén nyugdíjba készül ebben az évtizedben. Nem kevesebb, mint 78 millió emberről van szó, akik együttesen az emberi nem történelmének leggazdagabb generációját alkotják, s akiknek a kollektív tőkebefektetései alapvetően meghatározzák a globális pénz- és tőkepiacok működését. Vagyis, Európa számára messze nem mindegy, mi várható a baby boomerek (illetve nyugdíjalap-kezelőik) részéről a jövőben.
A második fel nem vetett, de a Zöld Könyv minden sorában sugallt kérdés: meddig várható el az unió gazdagabb tagállamaitól, hogy saját polgáraik kárára segítsék a szegényebb tagok gondjainak megoldását? Egyszerűbben fogalmazva: meddig hagyja a protestáns Észak, hogy pumpolja a hedonista Dél és a periférián vergődő Kelet? A következő kérdés: mennyiben terhelhető az egyre több nyugdíjas eltartásának növekvő terhe az apadó létszámú és egyre több globális kihívással küszködő aktív korosztályokra? Különösen azokra, amelyek tagjai még meg sem születtek? Kevésbé finomkodva a kérdés kettős. Mekkora terhet és meddig képes elviselni a szülők és nagyszülők érdekében a gyermekek generációja? S, ha elvásik ez a képesség, akkor milyen jogon terheljük és mennyi jelzáloggal az unokáink (dédunokáink, ükunokáink) jövőjét?
Ha az éppen aktívak befizetései nem fedezik az éppen nyugdíjas generációnak a részükre megígért nyugdíjakat, akkor az állam az adóbevételekből kénytelen pótolni a hiányzó összeget, vagy kölcsönt kell felvennie – vagy egyszerűen kevesebb nyugdíjat fizet. A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság kezelési kísérleteinek tükrében még szomorúbb a kép. Az unió – a fejlett Nyugat többi hatalmával együtt – a gigantikus gazdasági stimulusok eposzi sorozata miatt olyan mértékben eladósodott, hogy saját bevallása szerint 20 évnyi költségvetési konszolidációt tett semmivé egy pillanat alatt. Ennek következtében további kölcsönterhelést egyszerűen nem bírnak el az állami költségvetések. (Nem véletlen, hogy a kormányzatok államadósság-növelési kísérletei Európa-szerte sorra kudarcba fúlnak.)
Persze mindig kéznél lehet a pénzjegynyomda Endlösungja, de az infláció szellemének ránk szabadításával nem csak az adósságok és a nyugdíjígérvények, de a gazdasági növekedés reményei is köddé válhatnak. Az elszabadított infláció soha nem irányítható úgy, ahogyan azt omnipotens tervezői elképzelik – bár a sok hivatkozás a defláció veszélyeire azt a kényelmetlen érzést keltheti a sorok között olvasókban, hogy hamarosan éppen egy hiperinflációs buborék születésének szerencsétlen sorsú szemtanúi lehetünk.
A Zöld Könyv emellett agyonhallgat egy kínos témát: a morális kockázat kérdéskörét. A morális kockázat a nyugdíjrendszerek kapcsán ugyanazon okok miatt rendkívül magas, mint amiért megnőtt a nemzetközi bankrendszerben a válságkezelést követően. Ha minden résztvevő számíthat arra, hogy megmentik a bőrét, akkor senki sem fog egy fillért sem költeni a védekezésre és megelőzésre – hiszen a többiek közül sem költ senki ilyen úri huncutságra.
A morális rizikó kétfelől is porlasztja a nyugdíjak védelmi rendszereit. Egyrészt a politikai kényszerek miatt a kormányzat az állami költségvetésből, az adóbevételek terhére úgyis pótolni fogja a nyugdíjrendszerek hiányát. Másrészt viszont, s ez talán még súlyosabb, a felosztó-kirovó rendszer járulékának fizetésére kötelezett polgár úgy vélheti: érdemes nem fizetnie. Az állam végül úgysem hagyja éhen halni, s a segélyként kapott nyugdíj összege úgyis alig marad majd el attól, mint amit a mindvégig felelős polgárként fizető nyugdíjasok kapnak. Ha elég sokan vélik ezt ugyanígy, akkor a rendszer hiánysokkot kaphat – amint ez tisztán látható a keleti EU-tagállamok első nyugdíjpillérei kapcsán mindenütt.
Fel nem vetett kérdés a Zöld Könyvben az is, mennyiben és meddig viselhető el a jövőben a nemek nyugdíjterhelésének aránytalansága. A nők szempontjából tarthatatlan, hogy a gyermeknevelés vagy a szülőgondozás otthon végzett munkája a nyugdíjban nem érvényesül, miáltal a nők időskori ellátásának alacsonyan tartásával finanszírozzák a férfiak magasabb nyugdíját és a rendszer fenntarthatóságát (társadalmi igazságtalanság). A férfiak szempontjából pedig tarthatatlan, hogy az unió uniszex tarifakényszere miatt ők, a korábban elhalók finanszírozzák a nők hosszabb életét (biztosításmatematikai igazságtalanság).
(A Figyelő legfrissebb, csütörtökön utcára kerülő számában megjelenő elemzésben olvashat még munkaerő-piaci dilemmákról, bevándorlás-dilemmáról, a nyugdíjcsökkentés lehetőségéről is, de ami ennél lényegesebb: a szerző megoldást ajánl. Erről itt csak annyit árulunk el, hogy Farkas András nem a munkajövedelmekhez kötné az ellátást.)
