Ők a nagyvárosi panelkripták vámpírjai, akik félszobájukból előmerészkedve a Nyugati előtt kísértenek. Nem kell a családsegítőt, sem a vámpírvadász Van Helsinget tárcsázni, hisz’ a lányok egyszerűen csak az Evanescence énekesnőjére, Amy Lee-re szeretnének hasonlítani, Amy Lee pedig Piroskára – a The Open Door című Evanescence-album egyik belső borítóján piros malaclopóban, farkassal fotóztatta magát.
A kereskedelmi goth-metállal a HIM nevű zenekar csapta a lányoknak a szelet, majd egyet tekerve az ötleten, a Little Rockból származó Evanescence nu-metállal bolondította meg a dolgot, ami annyira bejött, hogy 14 milliót adtak el a 2003-as Fallen című albumukból. Több mint erős bemutatkozás.
Az Enya és a Linkin Park törvénytelen gyermekeként megszületett giccsmetál olyan siker lett, hogy a zenekart is meglepte, annyira, hogy három évet vártak a következő lemezre – igaz, közben kilépett Ben Moody, a zenei agyként elkönyvelt gitáros, majd a csapat basszusgitárosa is. Az új Evanescence-lemez valójában az NDK-mesefilmek királylányaira emlékeztető, „angyali” Amy Lee egyszemélyes projektje lett.
A The Open Door – amelynek néhány dala eredetileg a Narnia krónikái című keresztény fantasyfilmhez készült – sokkal inkább szerzői mű, mint a Fallen. Az album részint az énekesnőnek a korábbi gitároshoz, Ben Moodyhoz kötődő zűrös párkapcsolatáról szól, illetve a hirtelen jött sztárság traumatikus élményeiről – mindezeket nyakon öntve ezoterikus utalásokkal. Az album kevesebb slágert tartalmaz, és a hetedik, Lacrymosa című tétel után le is ül. Az Evanescence – bár része a popkultúrának – mégis teatralitása és a giccsel kötött vérfertőző házasságának köszönhetően közelebb áll Az operaház fantomjához vagy a Rudolfhoz, mint a rock and roll-gesztusokhoz.
Evanescence: The Open Door › Sony/BMG › 13 szám, 54 perc › Poptőzsdei árfolyam: ***
