Az ostya két oldala

Érdekes kontrasztként figyelhet fel a Zsámbékra látogató a romtemplom közelében szinte a mezőből kinőtt új üzemre. A Turányi Gábor építész nevével fémjelzett klinkertéglás épületegyüttes olyannyira természetközeli megjelenésű, hogy az egyik tévécsatorna figyelmét is felkeltette. Igaz, a forgatásért még ők kértek volna több százezer forintot, mondván: ezzel reklámoznák az építtető családi vállalkozást. A tulajdonos Ziegler János és fia kategorikus nemmel válaszoltak, s ennek csak egyik oka volt, hogy viszonylag szűkre szabott a reklámbüdzséjük.

Az ostyáival méltán hírnevet szerzett cég nem először kénytelen összébb húzni a nadrágszíjat: fennállásuk egész történetét a külső körülményekkel folytatott hadakozás jellemzi. Előbb a pékmester nagyapa gründolt egy kis kenyérgyárat Pesten a Kisgömb utcában, amely a második világháború előtti évekre a főváros második legnagyobb sütőüzemévé nőtte ki magát, ám hamarosan államosították. Ezt követően az ő egyik fia próbálkozhatott: előbb gazdálkodott, majd bérelt egy kis pékséget az Eötvös utcában, ám a négyfős kisüzem hamarosan nagynevű elődje sorsára jutott. Ziegler János szülei ekkor szakmásított jogosítvánnyal sofőrnek álltak. Csepel teherautók volánjánál érte őket a hír 1953-ban, hogy ismét szabad a vállalkozás. Minthogy pékségre nem kaptak iparengedélyt, az Andrássy úton nyitottak egy kis ostyaüzletet, ahol akkor 12 éves János fiuk is segédkezett iskola után.

A boltot öccse örökölte és viszi tovább, míg János 1970-től új vállalkozást indított. „A pasaréti garázs egyik felében ostyát sütöttünk, a másikban – saját találmány alapján – ostyasütő gépeket építettünk” – emlékszik vissza az újraindulás nehézségeire az élelmiszer-ipari technikusi végzettségét kamatoztató Ziegler János. Utóbbi annyira sikeres volt, hogy 1980-tól már megrendelésre is dolgoztak. Ettől függetlenül testvérével még szövetkeztek arra, hogy a Kisgömb utcai hajdani kenyérgyárat az előprivatizációban visszavásárolják és felépítsék romjaiból.

GAGYI NEM KELL. A családi hagyományokat követve Ziegler János fia is részt vesz apja vállalkozásában. A Műegyetem élelmiszergépész szakán végzett fiatalember 1989-től „papíron” is csatlakozott a céghez. A közgazdász másoddiplomával is rendelkező ifjabb Ziegler János már aktívan közreműködött az 1992-es betéti társasággá alakítás folyamatában, majd később – amikor az ostyakészítésre létrehoztak egy külön kft.-t – mindkét cég menedzselése rá szállt, így édesapja azóta kedvére kiélheti újítói hajlamait a bt. égisze alatt működő gépgyárban. Kezdetben olyan piacokra is szállítottak, mint Ausztrália, Új-Zéland és Svédország – ahol ott élő magyarok láttak fantáziát az ostyasütésben -, ma már inkább Kelet-Európára koncentrálnak.

Apa és fia a lépésről lépésre haladás taktikáját követve mindig annyit termelt, hogy kielégítse a keresletet. Az árut is maguk szállították a megrendelőkhöz egészen a nagy bevásárlóközpontok magyarországi megjelenéséig, amelyeknél elmondásuk szerint akkor még jóval könnyebben lehetett beszállítóvá válni, ugyanis sokkal jobban figyelembe vették az itteni fogyasztási szokásokat. „Ma már ezzel sokkal kevesebbet törődnek” – egészíti ki a képet egyik hűséges forgalmazójuk, a Csoki Hungária Rt. ágazati igazgatója. Nagy Jenő szerint cégét és Ziegleréket az köti össze évek óta, hogy szinte véd- és dacszövetségben elutasítják a sok multi által preferált gagyi minőséget. „A közízlés, a vásárlói szokások visszaformálása, illetve a hazai gyártók, forgalmazók fennmaradása ilyen tartós együttműködésekben rejlik” – teszi hozzá a többmilliárdos forgalmat lebonyolító cég szakembere.

Tény, hogy amikor Zieglerék elhatározták a zsámbéki költözést, a piac még kiegyenlítettebb volt és erősebben respektálta a tradicionális minőséget. Az áttelepüléshez a végső lökést a XIII. kerület ingatlanpolitikája adta meg – a jövendő lakóparkok tövében ugyanis nem tűrték meg az „ipari termelést”. Az 1989-ben visszavásárolt, majd sok-sok energiával, alkotói fantáziával felújított, illetve később kibővített Kisgömb utcai épületegyüttest így kénytelenek voltak eladni. „Minthogy Budán laktunk világéletünkben, azt néztük, hogy közlekedési szempontból is megfelelő legyen az új telephely, s így esett a választás Zsámbékra” – avat be ifjabb Ziegler János az üzleti döntés személyes motívumaiba. Természetesen a zsámbéki önkormányzat pozitív hozzáállása is szerepet játszott abban, hogy a mintegy 350 millió forintos beruházás rekord gyorsasággal készült el. A két üzemben dolgozó félszáz munkáshoz képest mindössze 4 fő végzi az adminisztratív teendőket, s az alkalmazottak többsége ma már Zsámbék-környéki. A vállalkozás napi 4 tonna ostyaterméket képes előállítani, és négy éve elnyerték a Kiváló Magyar Élelmiszer minősítést – mint hangsúlyozzák: adalékanyagok és egyéb pótlékok nélkül.

A 2010-ig visszafizetendő hitelek, illetve a külföldi dömpingáru azonban az utóbbi években megnehezítette a minőségi gyártó dolgát. A jó értelemben vett spórolás ráadásul erősen gátolja Ziegleréket abban, hogy elérjék a teljes piaci lefedettséget, illetve, hogy milliós polcpénzeket fizessenek az időközben megerősödött nagy bevásárló hálózatoknak. A múlt év forgalmát erősen megtépázta, hogy Zieglerék fő termékének, a sajtos ostyának a németországi exportja gyakorlatilag megszűnt – az ottani vevők is az olcsó árut keresik. Hasonló érvágást okozott, hogy 2004-ben az addig prosperáló Metro-áruházas kapcsolat is bomladozni kezdett – a magyarázat itt is abban rejlik, hogy az ott vásárló kereskedők az olcsóbb árut preferálják.

A minőséggel operáló ostyagyártó kft. nehézségei mellett – 2004-ben az „ostyás” ágazat 200 millió forintos forgalmat könyvelhetett el, s erre az évre is hasonló eredményt várnak – a gépgyártó bt. prosperál, hiszen az egyebek közt lengyel és szlovák nápolyival dömpingelő multik kiszolgálására az ottani üzemek nem egyszer éppen Ziegleréktől szerzik be az ostyasütő gépeket. A tavalyi 100 millió forintos forgalom a jól működő lengyel és a meghódítandó orosz piacnak köszönhetően akár jócskán meg is ugorhat, hiszen a nyugati konkurensek ebben az egyedi, kisszériás műfajban jóval drágább árfekvésben dolgoznak. „Ilyen helyzetben nekünk mint tulajdonosoknak jóval több dolgunk van, nem is merünk egyszerre szabadságra menni, valamelyikünket mindig el lehet érni” – jellemzi saját hozzáállásukat az idősebb Ziegler.

NEM TANKÖNYVBŐL. Apa és fia között egyébként teljesen demokratikus a munkamegosztás és a döntéshozatali metódus, mi több, az üzemben működő „márkaboltot” is családtag, idősebb Ziegler János felesége vezeti. A két unoka közül a fiúban már most ígéretes műszaki érzéket látó nagypapa nemcsak lélekben maradt fiatal: felelevenítette ifjúkori hoki tudását. Annak idején a Vörös Meteor és a Ferencváros játékosaként bajnokságokat nyert, majd az 1964-es innsbrucki olimpián szereplő csapatban is szerepelt, manapság pedig hetente kétszer játszik a Budapest Old Boys csapatában. A korosztályukban két kanadai megmérettetésen is elsőként végzett old timerek saját maguk finanszírozzák kedvtelésüket. Az ifjabb Ziegler 7 éves kora óta szenvedélyes balatoni vitorlázó, három bajnoksági arannyal a háta mögött ma már csak hobbi szinten versenyez.

Kettejük üzleti filozófiája is meglehetősen familiáris, hiszen igyekeznek olyan partnerekkel körülvenni magukat, akik hasonló méretűek, mint a Ziegler-csoport, és nem tankönyvből tanulták a vállalkozást. „Nekünk fontos a személyes kapcsolat a cégvezetőkkel” – indokolják ezt. „Ahol lepasszolnak minket ágazati menedzserekhez, vagy erőből tárgyalnak velünk, ott inkább nem kötünk üzletet.” Azt azonban, hogy a szükség nagy úr, az is jelzi, hogy termékeik egyre nagyobb része ma már nem a saját márkanév alatt kerül a polcokra.