Karcsúsodik a Külügyminisztérium. Elkerül a tárcától a hányatott sorsú külgazdaság, aminek a diplomáciával való összevonását eddig is legalább annyira presztízsszempontok, mint amennyire gyakorlati megfontolások indokolták. Akik a tárcák, illetve gazdáik fontosságát a feladatok halmozásán keresztül mérik, azok a Külügyminisztérium háttérbe szorulásaként élik meg azt is, hogy az uniós ügyek kezelése is jórészt más helyekre kerül a Gyurcsány-kabinetben. A napi feladatok intézése, az új fejlesztési terv kidolgozása csak közvetetten igényli ugyanis a diplomáciát. A tárcák koordinálására pedig a pártpolitikus Baráth Etele alkalmasabbnak ígérkezik, mint a karrierdiplomata Somogyi Ferenc. Azáltal, hogy a nemzetközi politikában járatlan miniszterelnök olyan valakit talált a külügyi posztra, aki tökéletesen a keze alá tud dolgozni, inkább az Orbán-kormány, semmint elődje gyakorlatát idézte fel. Somogyinak (Martonyihoz hasonlóan) nincsenek erős pártkötődései, sem hajlama a túlzott médiaszereplésre. Újságíró talán még nem gyűjtött be tőle címlapsztorit. A kormányfőnek nem kell attól tartania, hogy „ellopja tőle a show-t”. Ideális megbízott az eredeti feladataihoz visszataláló tárca élére.
Lambert Gábor, a Figyelő szenior szerkesztője
BEMUTATKOZÁS IRAKKAL. Azt pedig, hogy a külügy nem került a „súlytalanság állapotába”, a diplomácia új vezetője hamarosan igazolhatja. Bemutatkozásképpen ugyanis egy olyan feladatot kell menedzselnie, amely a kül- és belpolitikára egyaránt visszahat: az iraki magyar szerepvállalás jövőjét. Az év végén lejár az amerikaiak ad hoc koalíciójában vállalt katonai jelenlét mandátuma, dönteni kell a továbbiakról. Persze még nem ebben a hónapban, jóllehet az elmúlt napokban érzékletessé vált, hogy komoly amerikai érdekek lobbiznak a mandátum mielőbbi meghosszabbítása mellett. Ebből a szempontból nézve tulajdonképpen nem hátrány, hogy a leköszönni készülő eddigi külügyminiszter már nem, a novembertől hivatalba lépő még nem érzi hivatottnak magát megszólalni az ügyben. A november 2-i amerikai választások eredményeinek ismerete előtt bármilyen véleménynyilvánítás csak zavart okozhat.
Annyi azonban már most is látszik, hogy az új kormány nem akar olyan problémákkal szembesülni, mint a transzatlanti viszonyok között időnként bukdácsolva egyensúlyozgató előd. Az „Európa az otthonunk, az Egyesült Államok a szövetségesünk” megfogalmazás a kormányprogramban mintha más hangsúlyokat jelölne, mint a „több Európát, de nem kevesebb Amerikát” jelszó. Feltételezhető, hogy a kormány semmilyen olyan megnyilatkozásra nem vállalkozik, amely a régi Európa/új Európa megkülönböztetés alátámasztására alkalmas lenne.
NEM TELJESÜLŐ VÁLLALÁSOK. A mérleg másik serpenyőjében viszont ott vannak a nemzetközi vállalások. Ezekre annál is inkább tekintettel kell lenni, mivel az új kabinet – a jövő évi költségvetési tervezettel – máris rossz híreket közöl szövetségeseivel: a védelmi kiadások szintje jócskán elmarad attól, amire NATO-tagságunk kötelezne. Nem anyagi, hanem társadalompolitikai megfontolásból vált bizonytalanná egy másik szövetségesi vállalás teljesítése, a Zengő hegyi radarállomás valóra váltása.
A katonai jelenléttel kapcsolatos döntés kimunkálásánál tehát először is azt kell majd figyelembe venni, hogy november 2-t követően kirajzolódik-e a NATO, illetve az ENSZ keretei között olyan összehangolt fellépés lehetősége Irakban, amely a jelenlegi ad hoc koalíció ténykedését legalábbis kiegészítené. S ha igen, akkor adódik-e ebben olyan feladat, amellyel a közvetlen katonai szerepvállalás kiváltható.
Másfajta forgatókönyvet tenne szükségessé az, ha a jelenlegi miszszió meghosszabbításának az igénye kerülne előtérbe. Ez esetben az lenne a fő kérdés, hogy mi lehet az új határidő. Belpolitikai szempontból vállalható-e akárcsak mondjuk a március végi terminus, a jelenleg még mindig januárra tervezett iraki választást követő első lehetséges új távozási időpont? Minden érv amellett szól, hogy ebben a kérdésben pártközi konszenzussal kellene meghozni a döntést, ám a helyzet ki nem aknázása belpolitikai célokra eddig nem tapasztalt önmérsékletet követelne meg a politikai erőktől. Sikerülhet-e felülemelkedni a napi politikán?
Ezeket a kérdéseket pedig az új külügyminiszternek kell körüljárnia idehaza és külföldön, miként a meghozott döntést is neki kell eladnia „otthonunknak” és „szövetségesünknek” is. Somogyi Ferencnek lesz dolga anélkül is, hogy a magyar gazdaságdiplomácia stratégiai irányain munkálkodna.
