Igen, ott laktam, a regensburgi Hotel Bischofshofban, és ez itt nem csupán egy szállodanév, hanem valóban olyan épület, mely valamikor a püspöki palotakomplexumhoz tartozott. Regensburgban egyéként is nehéz olyan talpalatnyi helyre lépni, hogy ne legyen alattad szép és súlyos történelem. A méltóságteljes és nagyszerű Szt. Péter dóm tövében ez a hotel Némethon egyik legrégebbi fogadója, ahol császárok és királynők fordultak meg az évszázadokban. Roppant falú szobám ágyában fekve benéznek rám a dóm gyönyörű gótikus tornyai, és ez nemcsak szép, de megnyugtató is, mert úgy érzem, lát az Isten.
De ez a gótika még mindig parvenü dolog ahhoz képest, hogy alatta ott a románkori templom, meg további ezer évek történelme. Például a rómaiaké. Ehhez nem is kell lemászni a mélybe, mert a szállodaudvar bejáratánál, ugyanabban a falban ível Marcus Aurelius erődítményéből a Porta Praetoria. Csak úgy mellesleg.
Azt szokták mondani, Regensburgban nem kell múzeumba menni, mert maga Regensburg a múzeum. Innét például nem lehet elhurcolni az alapító okiratot, mert a rómaiak egy nyolc méternyi kőbe vésték 179-ben. Amikor a Régi Városháza lépcsőin megyünk a főpolgármesterhez, ismét királyok járta lépcsőket taposunk. Kolbászt eszünk Európa legrégebbi kolbászsütőjében (múlt héten meséltem róla), a Duna-parti házikó 800 év emlékeit őrzi, a többi között réztáblákon az árvizek magasságát, a legrégebbi, amit találtam, 1727-ből való. A 850 éves Kőhíd, egykor Európa csodája, madártávlatból a legszebb, látványra is mestermű. És egyedül itt láthatók még a patríciusok középkori toronyházai. Gyönyörűek. Működnek és élnek, használják mind. Mi a titok? Az, hogy ezt a várost szeretik és féltik a polgárai. Most, meg a közeli és távoli múltban is. A titokra jellemző a dóm középkori üvegablakainak története. 1939-ben, amikor még ki se tört, csak fenyegetett a háború, egy prédikátor, rosszat sejtve, kiszedette, ládákba csomagoltatta, a föld alá menekítette e kincseket, és egyszerű üveget rakatott a helyükre. Amikor vége lett a kataklizmának, előszedték a ládákat és visszatették a középkori színes óriásokat. Ez a regensburgi mentalitás. És az, hogy a dómban emlékhelye van az ablakmentő papnak.
Itt aztán lehet sétálni, nézelődni, történelmi levegőt szippantani. És jókat enni természetesen. A Történelmi Kolbásztanya mesebeli káposztás kolbászáról regéltem már. De nagyon jó szálláshelyünkön a püspöki konyha is. A lazac omlós, a borjú zsenge, a bajor ételek mellbevágósak, de ehető hitelesen franciás (nem germanizált) étek is. És van egy bor, hölgyeim és uraim, egy fantasztikus regensburgi „Landwein”, sehol másutt, csak itt. Szinte titkolják, hogy létezik, mert olyan kevés van belőle, nem tudnák ellátni a világot. Bizonyos Dr. Riess száraz Müller-Thurgau nedűje. Hihetetlen, egyedi illatokkal és aromákkal, Tompa kollégám nyelve és tolla alá való remekmű; 30 euró körül már-már konyakszinten mozog az ára.
Ettünk a legszebb középkori patríciusházban, a dómmal szemben (itt minden a dómhoz képest van), Haus Heuport a neve. Nyüzsgő, eleven tér van előtte, fiatalok fóruma. Belépve a hatalmas kapun árkádos reneszánsz udvarra érünk, ódon falépcsőház vezet az emeletre, ahol eredeti gótikus keresztboltozat és ablaksor fogad. Előkelő teríték, szertartásos, kissé hosszadalmas kiszolgálás következik, de hibátlan az eredmény. A jó sötét vaderőleves. A sült óriásgarnéla fekete tagliatellével és sáfrányos mentaszósszal. Brazíliai marhabélszín vörösbormártásban, polentával. Végül felséges marcipánfagylalt keserűcsokoládéval, rumos szilvával. A felkínált pompásan illatozó francia sajttál helyett valami más franciásat kérem (ne tessék rosszra gondolni): egy pohár Cointreau-t, ülepítés gyanánt.
