Fontos, sőt drámai események torlódtak öszisze az utóbbi napokban, bő 24 órányi idősávban. Mintha demonstrálni akarnák nagyhatalmak (sőt, talán civilizációk) versengését.
A múlt hét csütörtökjén a Góbi sivatagban földet ért az a kínai űrhajó, amely emberrel a fedélzetén 21 óra alatt 14-szer kerülte meg a Földet. Kína ezzel az amerikaiak és az oroszok után harmadik tagként belépett egy exkluzív hatalmi klubba. Abba, amelyben nem csak a politikai akarat van meg, hanem az űr- és rakétatechnológia szintje már átlépett egy meghatározott küszöböt.
Huszonnégy órával később – mintha válaszként – egy orosz Szojuz űrhajó indult el a nemzetközi űrállomásra, hogy utasai leváltsák a már hónapok óta ott dolgozó orosz, illetve amerikai űrhajóst. A váltás: egy orosz, egy amerikai és egy spanyol. Ezzel két „üzenetet” is küldtek Pekingbe. Egyrészt azt, hogy a kínaiak látványos sikere ellenére űrtechnológiájuk hosszú évekkel elmaradt az oroszok, valamint az amerikaiak és a (most Madrid által képviselt) NATO technológiai színvonala mögött. Másrészt, hogy az oroszok és az amerikaiak között éppen az űrkutatásban alakult ki igen komoly és gyakorlati együttműködés. Mindez tény. (A szándékos időzítés pedig lehetetlen, hiszen a kínai űrrepülésről az utolsó pillanatig nem lehetett tudni: sikerül-e, vagy tragédiával végződik.)
ÁZSIAI CSÚCS. A sűrű 24 óra harmadik eseménye: Bush elnök elindult Thaiföldre, hogy részt vegyen az Ázsia-és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) csúcsértekezletén. Itt hétfőtől kezdve heves gazdasági és pénzügyi összecsapásokra került sor, s a legfontosabb vitapartner éppen az űrsiker ázsiai hatásának tekintélyt parancsoló visszfényében sütkérező kínai elnök, Hu Csin-tao volt. A valóság tehát az, hogy a pekingi űrsiker minden „időzítés” nélkül is megmozgatta a világpolitikát.
Az esemény hatását elsősorban Kínában kell vizsgálni. Mindennek az alapja az, hogy a kísérlet persze része volt egy olyan űrprogramnak, amely ma szinte kötelező mindazon államok számára, amelyeknek reális lehetőségük van arra, hogy szuperhatalommá váljanak. Kína vitathatatlanul ilyen. Az efféle program minden sikere társadalmi és katonai kihívás az összes rivális hatalmakkal szemben. Egyben belpolitikai eszköz is egy sajátos nagyhatalmi büszkeség és nacionalizmus felkorbácsolására.
A szovjetek hajdan ezért küldték Gagarint egy, a mostani kínaihoz hasonló vállalkozásra. Amerikát a Gagarin-sokk ébresztette rá a szovjet katonai és társadalmi kihívás veszélyességére. Az Apollo-program, amely végül embert juttatott a Holdra, azért született meg, hogy e veszélyeket elhárítsa. Ehhez fel kellett keltenie a társadalom többségében ugyanazt a típusú érzést, mint amelyet a szovjetek keltettek a birodalom népeiben: „az én államom felsőbbrendű, tehát én is az vagyok”. A nagy különbség persze az volt, hogy az amerikaiak nagyhatalmi nacionalizmusa mögött nagyobb anyagi erő, fejlettebb technológia és egy demokratikus társadalmi rendszer állott. Ezért veszített a szovjet rendszer. És ezért tört szét a szovjet nacionalizmus orosz (meg ukrán, litván, azeri és így tovább) nacionalizmussá, miközben az amerikai változat kivirágzásának következményeit most éli meg a világ.
FOLYTONOS SZIMBOLIZMUS. Ez történik most Kínában. Persze „kínaiul”. A nemzeti büszkeség és felsőbbrendűségi tudat integráns része volt a Mennyei Birodalom sok ezer éves történetének. Csak néhány nap telt el, s már látható, hogy Peking az űrsikert hogyan építi be a történelmi örökségbe.
A kínai űrprogram eredetileg a szándékosan semmitmondó „921. számú terv” nevet viselte. Most már úgy hívják: „A mennybolt megrendítése”, a Sencsou-5 űrkabin pedig az „Isteni kehely”. A szerkezetet magasba emelő rakéta neve a korai maoista forradalmi és polgárháborús korszak legendás hadműveletét idézi: „Hosszú Menetelés”. A nacionalizmus űrkorszaki szakaszának szervezése híven követi azt a felfogást, amely a császári dinasztiáktól a Mao-korszakon át vállalja és integrálja Kína egész történelmét – éles ellentétben a bukott bolsevik gyakorlattal.
Az, hogy mindez milyen stílusú külpolitikát eredményez majd, hogy mennyire és milyen gyorsan erodálja Amerika ázsiai hegemóniáját, az a jövő ma még meg nem válaszolható kérdése. Annyi bizonyos, hogy a befolyási harc új szakaszba lépett. A legfrissebb jelzés: az APEC konferencia után most csütörtökön Bush beszél az ausztrál parlamentben. Pénteken Hu kínai elnök lép a szónoki emelvényre.
