Október utolsó hetének Yukos-kavargása után most a brit belpolitika hozott olyan eseményeket, amelyek (ha kevesebb drámai erővel is) meg tudták törni az Irakkal kapcsolatos viták és ellentétek hírpiaci monopóliumát. A Yukos-ügyet az tette átütő hatásúvá, hogy szembesítette a világot egy keményebb orosz önkényuralmi kurzus fenyegetésével. Ehhez képest az, hogy a múlt hét derekán a brit konzervatívok párton belüli puccsal megbuktatták vezetőjüket, csak annyira fenyegető, mint egy ötórai tea a Dorchester Hotelben – de a maga szelíd módján azért szolgál néhány tanulsággal. Főleg azzal, hogy a globalizálódó, és közben gazdasági téren súlyos szervi gondokkal küzdő Európában milyen politikai stratégiával lehet sikeres egy érett szociáldemokrata párt.
Az alaphelyzetet ugyanis az a paradoxon jellemzi, hogy a toryk mindössze 49 esztendős vezetője, Duncan Smith elleni sikeres párton belüli puccsot a Munkáspárt válsága robbantotta ki. A válság személyes felelősének az immár hat éve hatalmon lévő párt karizmatikus vezetőjét, Tony Blair kormányfőt tartják. A sokak által Európa talán legtehetségesebb és legeredetibb politikusának tekintett Blair oly egyértelműen kötelezte el a brit hatalmat Bush iraki háborúja mellett, hogy szembekerült a közvélemény jó részével és persze a Labour derékhadával. Megalázó jelzőket (Bush ölebe) és súlyos politikai vereségeket kellett eltűrnie, amelyek persze egyben pártja pozícióit is rombolták.
A NEGYEDIK PUCCS. A toryk – akikben még eleven él a Thatcher-Major korszak 1997-ig tartó 18 esztendős uralmának emléke – döbbenten vették tudomásul, hogy pártjuk ezt a kínálkozó alkalmat sem képes Blair és a Munkáspárt lejáratására kihasználni. Így hát „felfedezték”, hogy Duncan Smith „nincs miniszterelnöki anyagból gyúrva” (Financial Times). A pártvezető védekezett: „Az utóbbi évtizedben, bárki vezette is pártunkat, bebizonyosodott, hogy nincs Fehér Lovag, aki megmutatná nekünk a győzelemhez vezető utat.” Igaza volt. Hiszen magát Thatcher asszonyt, a Vasladyt is ilyen párton belüli puccs sodorta el 1990-ben, és azóta egyetlen pártvezető sem kerülhette el ezt a sorsot. Duncan Smith volt a negyedik ilyen módszerrel eltávolított tory vezér. A múlt hét derekán 165 tory képviselő 90:75 arányban leszavazta.
Ez még csak félmegoldás volt, hiszen a konzervatív pártvezető megválasztásának szabályai számos változatra nyújtanak lehetőséget. (Ha például a 300 ezer tory párttag megkérdezésére is sor kerülne, akkor az ügy év végéig is elhúzódna.) Taktikai érdekeik arra indították a konzervatívokat, hogy minél jobban lerövidítsék ezt a bizonytalansági időszakot. Ezt úgy vélték elérni, hogy most egy jelölt van a porondon: Michael Harris, a toryk gazdasági szóvivője, akit a thatcheriánus politika utóvédharcosának tekintenek.
Ha ez a helyzet továbbra is megmarad, legkorábban november 11-én kaphatnak új vezetőt a konzervatívok, akik azt remélik: Thatcher volt minisztere elég súlyos egyéniség ahhoz, hogy méltó ellenfele legyen Blairnek a következő, feltehetően 2005-ben esedékes választáson.
Visszatérve a lehetséges nemzetközi hatásra: kísértést érzek, hogy hazánk sztálinista korszakának egyik szkeptikus rigmusát idézzem: „Mi ebből a tanulság? Abszolúte semmi.”
JÓLÉTI CSAPDA. Vannak természetesen fokozatok. A szovjet uralom alól mindössze tizenhárom esztendeje szabadult országokban nem lehet sem érett konzervatív, sem érett szociáldemokrata pártról beszélni. Itt a tanulság legjobb esetben is áttételes, s ahhoz kapcsolódik, hogy ezeknek az országoknak a gazdasági színvonala nem engedi meg a szó klaszszikus értelmében vett jóléti állam felépítését. Sőt, napjainkban derül ki, hogy a jóléti állam nyugaton is egyre kevésbé finanszírozható, s hogy ebben a konfliktusban a szociáldemokrata pártok szükségszerűen szembekerülnek a szakszervezetekkel (lásd a Schröder-kormányt Németországban).
Nagy-Britannia éppen azért van speciális helyzetben, mert ezt a „munkát” a Vaslady végezte el, s ezzel lehetőséget adott a Munkáspártnak (és Tony Blairnek) arra, hogy a brit Munkáspárt még jobban elszakadjon a klasszikus szociáldemokrata hagyományoktól és középen álló baloldali néppárttá váljék.
Paradoxonnal kezdődött és azzal is végződik. Ha van általánosan értékelhető tanulság, akkor így hangzik: A szociáldemokráciának a lehetőség szerint olyan taktikát kell követnie, hogy a jóléti állam szolgáltatásainak korlátozását jobboldali, konzervatív pártok legyenek kénytelenek elvégezni. Minél éretlenebbek, annál inkább.
