A szófiai látogatás szimbolikus zárása a Kreml élén töltött nyolc esztendőnek: egy távozó államfő gesztusa annak az energiaipari óriásvállalatnak, amely kulcsszerepet játszott abban, hogy az orosz gazdaság a kilencvenes évek mélyrepülése után ma ismét szárnyal, s amelyet az elmúlt években Moszkva egyre nyíltabban és egyre gyakrabban vetett be külpolitikai érdekérvényesítése legfőbb eszközeként.
A Szófiába vezető államfői út újfent a „Gazprom-diplomácia” győzelmét hozta. Putyin elérte, hogy Bulgária az orosz társaság által tervezett Déli Áramlat gázvezeték támogatójául szegődjön. A Fekete-tenger alatt húzódó cső így bolgár területen bukkan majd a felszínre, s onnan ágazik el északra Románia, Szerbia, továbbá talán Magyarország és Ausztria, illetve déli irányban Görögország és Olaszország felé. Szófia mindeddig makacsul többségi tulajdont akart abban a cégben, amely a területén áthaladó vezetéket működteti, ám múlt pénteken beadta a derekát, és beleegyezett az 50-50 százalékos orosz–bolgár ellenőrzésbe.
Moszkva tehát ezúttal Szófia torkán nyomta le a feltételeit? Távolról sem. A szocialista Szergej Sztanisev vezette kormány alaposan megkérte az árát, hogy a Gazpromot beengedje a bolgár spájzba. Keményen alkudozott, és a végső egyezség kölcsönösen előnyösnek tűnik a felek számára.
Az átgondolt stratégia Magyarországon láthatóan hiányzik. Legalábbis amikor az utóbbi bő egy évben a Gyurcsány-kormány sasszézott oda és vissza a Déli Áramlat és az Európai Unió fémjelezte Nabucco gázvezetékprojekt között, nem sok szó esett arról, hogy az energiaellátás biztonságának szavatolásán túl mit is nyer az ország, ha a két rivális beruházás közül lecövekel az egyik vagy a másik mellett. Tény, hogy a Gazprom-féle projektet támogatva sikerült megbízhatatlan szövetségesként feltűnni az unió (és az Egyesült Államok) szemében, hogy azután a brüsszeli „feddést” követően a Moszkvának tett ígéretek jó részétől is sietve visszatáncoljunk. Jelenleg úgy tűnik, hogy se kecske, se káposzta – van mit tanulnunk Bulgáriától (is).
