Gazdaság

Új utakon a NATO – A védelem ára

Oroszországgal erősíti sorait a NATO, miközben a szervezet az ősszel esedékes bővítési körrel újabb gondokat vesz a nyakába.

Új utakon a NATO – A védelem ára 1Csupán két olyan érdemi terület van, ahol Moszkva a múlt héten Rómában aláírt megállapodást követően sem szólhat bele a NATO működésébe: a szövetség kollektív biztonsága és a bővítés. A Kreml szava szinte minden egyéb kérdésben ugyanolyan súllyal esik a latba, mint annak a szervezetnek tagjaié, amelynek éltető ereje közel fél évszázadon át az Oroszországgal – pontosabban akkor még Szovjetunióval – való szembenállás volt. Igaz, Moszkvának nincs szavazati joga, de a most útjára bocsátott NATO-Orosz kormány Tanács révén Brüsszelben – az eddigi látszatkonzultációktól eltérően – ezentúl valóban kikérik a véleményét az olyan kérdésekben, mint a terrorizmus elleni harc, a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozása, a regionális békefenntartás, vagy például a polgári védelem.

A mágikus 1,8 százalékAmikor 1997 nyarán a madridi csúcstalálkozón Magyarország meghívást kapott a csatlakozási tárgyalások megkezdésére, világos volt, hogy a honvédelmi költségvetés reálértékének évek óta tartó csökkenését meg kell fordítani, és emelni kell a katonai kiadásokat. A másik két akkor meghívott országhoz hasonlóan a csatlakozási tárgyalások során a magyar delegáció is politikai kötelezettséget vállalt a NATO definíciója szerinti honvédelmi kiadások GDP részesedésének növelésére. A célként megfogalmazott arány magyar részről a GDP 1,8 százaléka volt.

Az irányszám meghatározása mögött részletes védelmi és költségvetési hatástanulmányok is meghúzódhattak volna, információink szerint azonban a valóság ennél lényegesen prózaibb volt. Az 1,8 százalék a pénzügyi és a honvédelmi tárca közötti költségvetési alku eredményeként alakult ki. A Pénzügyminisztérium (PM) elfogadhatatlanul magasnak tartotta a NATO védelmi miniszteri irányelveiben akkor szereplő 2,1 százalékot, így egy sajátos átlagszámítással – a NATO-tagországok közül különböző okok alapján kivették az Egyesült Államokat, Franciaországot, Nagy-Britanniát, Görögországot, Törökországot és Izlandot mint magyar szempontból nem releváns államokat – az 1,8 százalékos arányra tett javaslatot. A Honvédelmi Minisztérium (HM) belement a kompromisszumba, cserében elérve azt, hogy a GDP részarány-növekedés évi mértéke ne a PM által eredetileg javasolt 0,05, hanem 0,1 százalékpont legyen. Az 1,8 százalék, illetve annak belső tartalma a későbbiekben is több félreértés és némi fejfájás forrása volt. Több NATO-tagország, köztük az Egyesült Államok is úgy értelmezte, hogy nem a NATO definíció szerinti védelmi kiadások, hanem a HM költségvetése éri el a GDP 1,8 százalékát. Amikor világossá vált, hogy erre magyar részről nincs szándék, az amerikai kormányzat több csatornán is kritizálta Magyarországot a csatlakozási tárgyalások során tett vállalások elmulasztásáért.

A NATO-csatlakozás és a koszovói háború után megkezdett stratégiai felülvizsgálat újabb költségvetési alkut hozott a PM és a HM között, ami ismételten félreértésekre adott alkalmat Brüsszelben. A stratégiai felülvizsgálat sikere érdekében a PM hozzájárult a honvédelmi tárca bevételi előirányzatának eltörléséhez. Technikailag mindez azt jelentette, hogy 2000-ben – az infláció, a GDP-bővülés, a GDP-részesedés növekedése és a bevételi előirányzat törlése miatt – a központi költségvetés támogatási előirányzata a HM vonatkozásában nominálértékben mintegy 40 százalékkal emelkedett.

Kommunikációs zavarok miatt azonban a NATO brüsszeli központjában a lépést a katonai költségvetés 40 százalékos növekedéseként értelmezték és érthető lelkesedéssel fogadták. A kijózanító – és kissé kínos – magyarázkodás viszont újabb költségvetési “kabátlopási ügyet” jelentett Magyarországnak, s annak ellenére nem sikerült javítanunk repedező brüsszeli imázsunkon, hogy 2000-ben a három új tagországon és az Egyesült Államokon kívül reálértékben egyetlen NATO-tag költségvetése sem emelkedett.

A három legfiatalabb NATO-tag – Csehország, Lengyelország és Magyarország – egyes ellenzéki politikusai és szókimondóbb elemzői arról beszélnek, hogy Oroszország mára – különösen szeptember 11-e óta – fontosabbá vált a szövetség számára, mint ők hárman együttvéve. Ebben van is némi igazság. Azzal a kiegészítéssel, hogy mindez az európai tagországok többségére is igaz.

A Kreml uraival mellesleg manapság fölöttébb könnyű is egyezkedni. Amikor az észak-atlanti szövetség 1997 nyarán a cseh, a lengyel és a magyar felvételét eldöntötte, Jelcin elnök válogatott fenyegetésekkel riogatta a NATO-t, és még vadabb következményeket helyezett kilátásba arra az esetre, ha az akár csak gondolni mer a három balti ország csatlakozására. Ezzel szemben Vlagyimir Putyin ma ugyanolyan nyugalommal veszi tudomásul, hogy egykori szövetségesei mellett a Szovjettúnió korábbi három tagköztársasága – Észtország, Lettország és Litvánia – hamarosan az egykori ősellenség sorait fogja “erősíteni”, mint ahogyan azon túltette magát, hogy az Egyesült Államok az afganisztáni hadműveletek jegyében megvetette a lábát a volt szovjet közép-ázsiai köztársaságokban. Mi több, Kijevben a minap Kucsma elnök közölte, hogy országa is részese akar lenni az atlanti folyamatnak, Putyin pedig erre Rómában sokak meglepetésére csak annyit mondott: Ukrajna szuverén ország, ha úgy akar gondoskodni a biztonságáról, hogy belép a NATO-ba, azt természetesen megteheti.

Mindezzel szemben a szövetség bővítésének három évvel ezelőtti első, illetve a küszöbön álló második köre vajmi keveset növelte a NATO súlyát. Olyannyira, hogy a Financial Times már-már megkondította a vészharangot a szervezet fölött, mondván, amennyiben a NATO az új tagok felvételéről határozó, őszi prágai csúcstalálkozó előtt nem gondolja alapvetően újra küldetését, struktúráját és képességeinek rendszerét – létének értelmét -, akkor az újabb bővítés “katonai és politikai jelentéktelenségre ítéli” a szervezetet.

Mi tagadás, a nyugat-európai tagországok többsége is adós a haderőreformmal: a londoni üzleti napilap szókimondó írása szerint Nagy-Britannia és Franciaország kivételével gyakorlatilag egyikük sem képes a zökkenőmentes együttműködésre az amerikaiakkal. Az igazi problémák azonban, mint az egy másik – a NATO hivatalos lapjában a közelmúltban Chris Donnelly, a főtitkár közép- és kelet-európai ügyekért felelős főtanácsadója tollából megjelent, szokatlanul éles hangú – írásból kiderül, a kelet-európai tagokkal és tagjelöltekkel vannak.

Donnelly szerint a térség országaiban a rendszerváltást nagyarányú létszámcsökkentés, valamint a haderő felügyeletének és irányítási rendszerének átalakítása követte. A civil kontroll kiépítését azonban jelentősen hátráltatta a civil szakértők hiánya, a belső hatalmi harc, továbbá az ellenőrzési mechanizmusok kialakulatlansága. A katonák dominanciája viszont ahhoz vezet, hogy valójában nem a kormányzat, hanem a fegyveres erők határozzák meg a védelempolitikát, azaz a civil kontroll – törvényekben megfogalmazott – elemei csak papíron léteznek.

A fegyveres erők vezetése – részben a hozzá nem értő civilekkel szembeni természetes ellenreakcióként – megpróbált a lehető legtöbbet megőrizni a régi szerkezetből és infrastruktúrából. A rohamosan romló gazdasági körülmények közepette mindez katasztrofális következményekhez vezetett a haderő állapotára, kiképzettségére, alkalmazhatóságára és technikai színvonalára nézve. Különösen nagy probléma, hogy a térség haderőiben nem honosodtak meg a korszerű gazdálkodási módszerek, hiányoznak a megfelelő pénzügyi szakértők, és sem a rendőri, sem az igazságszolgáltatási szervek nem rendelkeznek a pénzügyi szabálytalanságok feltárásához szükséges eszközökkel és szakértelemmel.

A problémák a főtanácsadó szerint a legkorábban és a legélesebben a sorkatonák életkörülményeinek rohamos romlásában és a sorkatonai szolgálat társadalmi presztízsének zuhanásában jelentkeztek. A sorköteles korúaknak ma csak a töredéke teljesít tényleges katonai szolgálatot, a jobb anyagi körülmények között élők és magasabb iskolai végzettségűek között egyre inkább az számít kivételnek, aki bevonul. A tisztikar nem karcsúsodott a haderők létszámának csökkenésével párhuzamosan, a koncepciótlan átalakítási kísérletek nyomán többnyire mégis azok maradtak meg a katonai szolgálatban, akik nem érezték magukat versenyképesnek a civil szférában.

A fegyveres erők vezetői mindeközben folyamatosan több költségvetési támogatásért lobbiztak, ám a többletforrásokat nem a radikális átalakításra, hanem a régi rendszer életben tartására fordították. Mi több, a NATO-csatlakozás igényeire hivatkozva a katonai vezetők gyakran teljesen irreális és fölösleges beszerzéseket szorgalmaztak, amiben persze jó partnerre találtak a nyugati hadiipar képviselőiben. Nem váltotta be a reményeket a tisztek nagyszabású átképzésének programja sem. A tagországokba küldöttek jelentős része hazatérése után nem kapott beosztást, leszerelt vagy éppen olyan szakmai zsákutcába került, amelyben nem tudja új ismereteit kamatoztatni.

A “NATO-modell” Közép-Európában afféle mantra-szerű hivatkozási alappá vált – összegez Chris Donnelly -, holott a régió országainak haderőit érintő alapvető problémák tekintetében nincsenek egységes szövetségi modellek, és minden bizonnyal egyedi megoldásokra lenne szükség.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik