Az alapszakasz majdnem veretlen, de végül azért józanságra intő menetelése, majd az igencsak gyengélkedő Ludogorec kiejtése után papíron egy jóval keményebb dió következett a magyar bajnok számára az Európa Ligában. Bár a Braga a dobogótól is majdnem húsz ponttal elmaradva „csak” negyedik a portugál bajnokságban, pechünkre nem a portugál foci Mourinho-féle vonulatát, hanem – a City-akadémiáról érkező Carlos Vicens vezetésével – a technikás, sokmozgásos latin vonalat képviselik.
Aki az első, budapesti meccs előtti hetet nem Braga-találkozók nézegetésével töltötte, már az odavágó első percétől láthatta, hogy a portugálok nem félnek az ellenfelet magukra húzva, kockázatos területeken kihozni a labdát, miközben a cseh Hornícek kapus már-már a szemtelenség határáig csalogatja az ellenfél támadóit újabb és újabb labdaérintéseivel. A portugálok egyébként 3-4-3-as, tehát nem U-alakban passzolgató, hanem kívülről befelé szűkülő struktúrában futballoztak. Hogy ez mennyire hasonlít a Xabi Alonso-féle Leverkusenhez, abból a sajtópáholyban ülve (is) még keveset láthattunk.
A portugálok ugyanis látszólag Fernando Diniz-szindrómában szenvedtek: rengeteg visszalépő játékossal hiába húzták magukra a Ferencváros letámadását (a három belső védő gyakorta az ellenfél térfeléig követte Zalazar, Pau Victor és Horta támadó trióját), túl kevesen maradtak ahhoz, hogy lendületből az ellenfél kapujához érjenek. Az első félidőben a passzaik (indokolatlanul) nagy részét a saját térfelükön teljesítették. Emiatt pedig a ferencvárosi letámadás is meglepően jónak tűnt.
Egy-két helyzet azért az első félidőben is jelezte, milyen veszélyeket rejt, ha a rendkívül technikás, az ellenféllel a nyakán is bátran labdát kérő Moutinho–Grillitsch duó mélységben is át tudja játszani a Fradi vonalait. Ám az ívelést többször is sikerült kikényszeríteni, az egyik ilyen labdaszerzésből pedig Kanichowsky és a Ferencváros volt az, aki megszerezte a vezetést. És itt jön be a legfontosabb filozófiai tanulság:
