Az ókori Görögországból ránk maradt ábrázolások mind kifogástalan, “félisteni” testeket örökítettek meg, amit “elhízott korunkban” nagy kényelmesen a fantázia szülöttének, az ideál ábrázolásának tarthatunk. Újabban viszont már a szakemberek is úgy vélik, a Krisztus előtti V-III. században valóban ilyen atléta alkatú férfiak sétáltak a görög poliszok utcáin.
Szépségversenyeket is rendeztek, ahol nők bíráskodtak, a győztesnek járó szalagot pedig a győzelmet jelentő testrészükön viselték. Vádlin és bicepszen az esetek többségében. Hasonló versenyeket nők számára is tartottak Aphrodité Kallipügosz tiszteletére. A szerelem istennője mellé biggyesztett jelző mindent elmond: kallosz (szépség), püge (fenék), vagyis “szép fenekű” – írja a Múlt-kor.hu.
A nőideált akkoriban egyértelműen a széles csípő, fehér kezek és a vörös hajkorona jelentette – a mediterrán világban ritka volt ez a típus. Sőt. Théra szigetén egy bronzkori falfestményen fecsegő fiatal lányok láthatók. Mellettük egy istennő, akit csak egyikük közelíthet meg: egy vörös hajú nő. Az epikus költeményekben gyakran festették le a hősök haját homokszínűnek, ami “logikusan” a szőkének felel meg. Néhány tudós szerint azonban ez valójában a vörös hajszínt jelöli, amely a görög földön gyakori napsütés hatására játszik aranyban.
Az ókor általunk ismert legszebb hölgye egyértelműen Szép Heléna, aki – ha tényleg létezett – ugyancsak vörös volt. Zeusz leányáról, Spárta királynőjéről, a trójai háború “kirobbantójáról” elhihetjük, hogy valóban gyönyörű lehetett. Homérosz szerint szemeit feketével húzta ki, egy tetovált vagy festett vörös napot viselt az arcán, bőre pedig hófehéren ragyogott. Mellét olykor fedetlenül hagyta, vagy csak egy átlátszó lepellel fedte.
Ilyen háttérrel ha valaki, akkor Heléna nyilvánvalóan követte a divatot. Sőt, valószínűleg diktálta. Ennek fényében érdekes adalék, hogy tizenéves korában a haját leborotválta, csupán agy kígyó alakban összefont copfot hagyva.
