A héten emlékeztek meg az amerikai Challenger űrrepülőgép balesetének 40-ik évfordulójáról. Az 1986. január 28-án bekövetkezett szerencsétlenséget az űrhajózás legsúlyosabb katasztrófájaként tartják számon – írja a Szol24.
A Challenger indulását többször is el kellett halasztani, még a végső időpontként kijelölt január 28-a reggelén is, mert az éjszakai hideg miatt jég borította az indítóállványt. A jeget nem sikerült teljes egészében eltüntetni, ennek ellenére elrendelték a startot. Az űrhajót helyi idő szerint 11 óra 38 perckor bocsátották fel.
Nem sokkal (73 másodperc) a kilövés után, 15 kilométer magasan a Challenger űrrepülőgép felrobbant, és három részre szakad az Atlanti-óceán fölött. A helyszínen tízezrek, az élő tévéközvetítésen keresztül pedig világszerte százmilliók lehettek szemtanúi az esetnek. A roncsoknak csak a felét sikerült kiemelni a vízből.
Senki nem élte túl
A tragédiában elhunyt Francis Scobbee 46 éves parancsnok, Michael Smith 40 éves pilóta, Judy Resnik 36 éves, Ronald McNair 35 éves, Ellison Onizuka 39 éves, Gregory Jarvis 41 éves űrhajós és Christa McAuliffe 36 éves tanárnő. Ő volt a NASA első civil űrhajósa, a „Tanár az űrben” program keretein belül válogatták be a Challenger legénységébe – írtuk korábban.
A legénység összesen 14 gyermeket hagyott árván vagy félárván. Az űrhajósoknak szervezett gyászszertartáson Ronald Reagan elnök is részt vett, emléküket a 3350 és 3356 közötti sorszámmal ellátott kisbolygók őrzik. A küldetés célja egy kommunikációs műhold telepítése volt, amellyel a Halley-üstököst tanulmányozták volna, miközben Föld körüli pályán maradnak.
A baleset okait kivizsgáló bizottság szerint a jobb oldali szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétában található szigetelőgyűrű a hideg miatt veszített rugalmasságából, és a felszállás után nem sokkal megsérült, ami lángkifúvást okozott. Így az űrsikló a felcsapó lángok és az aerodinamikai tényezők hatására szétesett. A mérnökök azonban tisztában voltak azzal, hogy egy hasonló baleset bekövetkeztének esélye nagy és valós.
Az űrhajósokat szállító kabin egyben maradt, ám a nyomáscsökkenés miatt a legénység valószínűleg eszméletét vesztette. Számukra a vízbecsapódás vált végzetessé. A tervezési hibák mellett az űrhajó menekülési rendszerrel sem rendelkezett, a kabin pedig túl hevesen csapódott a vízbe ahhoz, hogy azt bárki túlélje.
A katasztrófa után évekre felfüggesztették az űrsiklóprogramot, és a NASA teljes körű kivizsgálást indított, amelyből kiderült, hogy technikai hibák és emberi mulasztások vezettek a tragédiához. Az űrsiklóprogram sokkal szigorúbb biztonsági előírásokkal csak 1988 szeptemberében folytatódhatott.
