Tavaly karácsonykor portréztuk Bordás Elemért, „Őfelségék pincérét”. Elemér bácsi katona volt a világháborúban, aztán pincérkedett a Nemzeti Szállóban és a Fészekben, utóbb szolgált föl Kádáréknak Aligán, majd a „tanácsnál”, legutoljára, két évtizedig Demszkynek a fővárosnál.
Elemér bácsi egy hete meghalt, református szertartáson ma búcsúztatták a Szent Gellért kápolnában.
A riport utolsó bekezdésével köszönünk el tőle.
A nyugdíj maradt, de abból is megélhet, aki beosztja. Legföljebb valamivel kevesebb jut majd a jótékonykodásra. Merthogy az a szívügye Elemér bácsinak. Doboznyi csekk stószolt feladóvevénye kerül elő a fiók mélyéről: leukémiás gyerekeknek, bohócdoktoroknak, kétezer, háromezer, ötezer, mikor mire mennyi jutott. „Igyekszem kicsit visszaadni az embereknek abból, amit a jó istentől meg a sorstól kaptam. Van miért hálásnak lennem. Úgy úsztam meg a háborút, hogy nem jártam fronton, nem lőttem emberre, és rám se lőtt senki. Ma pedig vannak gyerekeim, látogatnak, vannak barátaim, barátnőim, szép lakásom… Mi kell még?
Bordás Elemér (Galéria: Neményi Márton/fn.hu)
