Válasz Orbán egyik álkérdésére

„Vannak, akik szerint az oktatás rendszerét úgy kell átszervezni, hogy az állam közpénzből azokat a képzéseket támogassa elsősorban, amelyekkel valóban el is lehet helyezkedni. Mások szerint az oktatást nem kell a gazdaság igényeihez igazítani. Ön mit gondol erről?” – idézi a nemsokára a postaládánkban landoló orbáni „kérdőív” egyik várható kérdését Radó Péter. A kérdés mögött megbújó szándék nyilvánvalóan népi felhatalmazás elnyerése az aranytojást tojó tyúk levágására: az államilag finanszírozott felsőoktatási férőhelyek csökkentése 54 ezerről 30 ezerre, és a felsőoktatási intézmények egy jelentős részének felszámolására. Alapvetően nem az – egyébként kívánatos – integrációról, hanem csonkolásról van szó – teszi hozzá az oktatáskutató.

Radó azt állítja, a kérdés azt sugallja, hogy az olyan oktatáspolitika, amely nem az elhelyezkedés lehetőségét állítja középpontba, nem szolgálja a gazdaság érdekeit. Ez azonban több szempontból is erősen megtévesztő – s ezt bizonyítja a bejegyzésben.

Az elhelyezkedési esélyek mérlegelése szerinte például csak az egyik, nem is mindig a legfontosabb szempont, amit az egyének mérlegelnek. A munkaerőhiány vagy felesleg kizárólag az elérhető jövedelmekkel együtt értelmezhető. Bizonyos vizsgálatok ráadásul azt bizonyítják, hogy az érettségi előtt álló fiatalok döntéseit elsősorban a kereseti várakozások határozzák meg (amiről meglehetősen pontos információik vannak), a munkanélküliséggel kapcsolatos várakozások viszont igen kevéssé hatnak a döntéseikre. A diplomások bérelőnye Magyarországon még mindig magas, szemben a szakmunkásokéval, akiké alig magasabb a csak általános iskolát végzettekéhez képest. A magyar oktatási rendszer és munkaerőpiac közötti illeszkedés legnagyobb feszültsége nem a diplomás túlképzés, hanem a képzetlenek rendkívül magas aránya – szögezi le Radó.

A tanulási kompetenciákra kellene figyelni

Közpolitikai értelemben a legnagyobb probléma nem a foglalkoztatottság, hanem a foglalkoztathatóság és képezhetőség. Az egy szakma egy egész életre világa visszavonhatatlanul a múlté és a megszerzett formális végzettség munkáltatókat informáló szerepe is jelentős mértékben csökkent. A munkavállalók helytállási képessége alapvető kompetenciáik fejlettségétől, a munkaerő-piaci változásokhoz való alkalmazkodási képessége pedig tanulási képességüktől függ. Ma már trivialitásnak kellene lennie minden politikus számára, hogy az oktatás és munkaerőpiac illeszkedése szempontjából az alapvető kérdés nem feltétlenül az oktatás által kibocsátott „munkaerő” kvalifikációs szerkezete. (Természetesen nem lehet bármilyen végzettséggel bármilyen más végzettséget igénylő munkára váltani, de a határok egyre jobban elmosódnak.) Az oktatáspolitikának tehát a tanulási képességekre kell koncentrálnia és azokra az alapvető (nem konkrét munkakör betöltéséhez szükséges) kompetenciákra, melyek fejlesztésére a munkáltatók nem szívesen áldoznak.

A tanulás és munka közötti átmenetre – csakúgy, mint a munka és nyugdíj közötti átmenetre – ma már nem, mint egyszeri aktusra, hanem mint egy egyre inkább elhúzódó folyamatra tekintünk, melynek átlagos ideje 10 évenként egy évvel meghosszabbodik. A fiatalok által követett pályautak individualizálódtak és végtelenül sokfélék lettek, melynek hatására az oktatásban töltött idő meghosszabbodott és a tanulási szakaszok egyre gyakrabban felcserélődnek. Mindez erősen felértékelte az egyéni életstratégiákat és döntéseket, a fiatal felnőttkor gyakorlatilag egy új és önálló életszakasszá vált.

Hosszú távú elemzés

Az oktatás számára kizárólag a munkaerőpiacon zajló hosszabb távú folyamatok értelmezhetőek. Az oktatás kibocsátása egyszerűen képtelen alkalmazkodni rövid konjukturális vagy szezonális munkaerő-piaci változásokhoz és ez nem is lenne értelmes várakozás. Ráadásul a munkaerőpiac egy végtelenül szegmentált rendszer, amelyben a legkülönbözőbb munkaadói csoportok érdekei és oktatással szembeni elvárásai gyökeresen ellentétesek lehetnek. A „gazdaság érdekeire” való hivatkozás csak abban az esetben szolgálhat oktatáspolitikai döntések alapjául, ha az hosszú idejű folyamatok elemzésén és megalapozott hosszú távú projekciókon alapszik és nem egyes előnyben részesített munkaadói csoportok érdekeinek kiszolgálásán.

Az oktatás és a gazdaság között nem egyoldalú a kapcsolat. A nem közvetlenül megjelenő munkaerő-piaci igényekre reagáló oktatási befektetés már viszonylag rövidtávon is hatást gyakorolhat a gazdaság működésére. Például az ügyviteli munkakörben alkalmazott diplomások foglalkoztatását tekinthetjük az alacsonyabb végzettségűeket kiszorító hatásként is, látnunk kell azonban, hogy ez a jelenség megváltoztatja számos ügyviteli munkakör tartalmát és ellátásának színvonalát. Általában: a kiszorító hatás nem feltétlenül negatív jelenség. Egy diplomás értelmiségiek által működtetett belvárosi kávézó nem ugyanaz a hely, mint egy középfokú vendéglátós végzettséggel rendelkező emberek által működtetett kávézó. (Arról nem is beszélve, hogy a középfokú végzettséget igénylő munkakörben dolgozó diplomásoknak is van bérelőnye.) Hosszabb távon pedig nyilvánvaló, hogy az aktuális igényektől némileg elszakadó oktatási beruházás hatást gyakorol a gazdaság fejlődésére. Az innováció vezérelt növekedési minta felé való átmenetben megrekedt magyar gazdaságnak például jóval a jelenlegi munkaerő-piaci igényeket meghaladó mértékben kellene invesztálnia a felsőoktatásba.

Manipulatív, félrevezető és álságos

Az OktpolCafé bejegyzésében bővebben olvashatunk még az oktatás és munkaerőpiac közötti illeszkedés biztosításáról, arról, mit és hogyan finanszírozzon az állam. Ez utóbbival kapcsolatban Radó kifejti, hogy a hatékony finanszírozás járható modellje, az egyes képzési csoportok iránti egyéni kereslethez és a mindenkori költségvetési mozgástérhez igazított, képzési csoportokra országosan egységesen kezelt keretszám alku. (Az egyes szakmacsoportokra megállapított állami finanszírozású keretszámok elosztását képzőhelyenként kizárólag a jelentkezések arányához kellene kötni.)

A kormány által feltett kérdés tehát Radó szerint erősen manipulatív és félrevezető. Mindezeken kívül a kérdés álságos is – véli -, mert a kormányzat politikája hatását tekintve éppen a kérdés által sugallt aggodalom ellenkezőjét, az elhelyezkedési esélyek romlását vetíti előre. A kormányzat számos terezett intézkedése (csökkentett idejű tankötelezettség, inputfinanszírozásra való átállás, stb.) a képzetlenek arányának növekedésével, míg más „reformok” (például az oktatási célok alapvető kompetenciák fejlesztését legyengítő újragondolása, a szakképzés idejének csökkentése és az általános képzési tartalmak felszámolása) a foglalkoztathatóság csökkenésével jár majd. Másrészt, ha a válság hatására felerősödnek az elhelyezkedési esélyekkel kapcsolatos aggodalmak, az a felsőfokú végzettséggel rendelkezők változatlanul fennálló relatíve jobb munkaerő-piaci esélyei miatt erősíteni fogja a továbbtanulási igényt. Ezzel szemben a kormány szűkíti az államilag finanszírozott felsőoktatási keretszámokat és csonkolja a felsőoktatási kapacitásokat.

Az a politika, amely – ha másként nem, retorikájában – ennyire a gazdaság szükségleteihez való alkalmazkodást tekinti mérvadónak nyilvánvalóan figyelmen kívül hagy minden társadalompolitikai megfontolást és nem rendelkezik semmilyen jövőképpel. (Az oktatás munkaerő-piaci megtérülése az eredményességnek csak egyik aspektusa.) A „szociális kérdőívben” várható kérdésre tehát nincs értelmes válasz, mert maga a kérdés sem értelmes –záródik az OktpolCafé legújabb bejegyzése.