„A választók 2022 év végére kezdik »elrendezni« az ellenzéki pártrendszert” – írtuk valamivel több, mint egy évvel ezelőtt a 24.hu-n megjelent elemzésünkben. Ha azóta az ellenzéki oldalon befagyott pártpreferenciákat nézzük, akár „elrendezettnek” is tekinthetnénk a folyamatot, mégsem tesszük. Az önkormányzati választásra készülő összefogás-konstrukciók lehetséges felállása ugyanis nem tükrözi azt, hogy az elemzők meglátása és a politikusok valósága ugyanaz lenne. Ami általában is igaz: a politikai cselekvők másként értelmeznek folyamatokat, mint a politika valóságát szemlélők.
2023 elején azt írtjuk, hogy „a választók – legalábbis a közvélemény-kutatások által – nemcsak az összefogást, hanem azt is kezdik kijelölni, hogy kiknek van abban helye. Kérdés, hogy az érintettek meghallják-e ezt, vagy továbbra is a politika természete ellen cselekszenek, vállalva az ismert, folyamatosan újratermelődő, újabb és újabb kudarcokhoz vezető személyi, szervezeti és politikai súrlódásokat.” Mai tudásunk szerint az ellenzéki önkormányzati pozíciók szintjén egy újratermelődő folyamattal kell számolnunk – bár erről viszonylag kevés a tudásunk, mivel a helyi megállapodások még váratnak magukra. Viszont nem látszanak a jelentős átrendeződések jelei sem. Ebből következően
Az antiorbánizmus felettes énje („fogjunk össze mindahányan!”) erősnek bizonyul, és egyetlen erősebb párt sem kockáztatja meg azt, hogy lehetőséget adjon a centripetális erőnek, azaz hogy szűkebb koalíciós konstrukcióban állítson polgármesterjelölteket vagy önkormányzati képviselőket. Mintha nem bíznának abban, hogy az ellenzéki választók nemcsak az antiorbánizmus hajtotta „mindegy, csak összefogás legyen”, hanem a közép- és hosszútávon letisztult pártstruktúrát eredményező antiorbánizmus jegyében is képesek dönteni.
Igaz, az „ellenzéki szavazók összefogást akarnak” típusú közvélemény-kutatások nem jelentéktelen része továbbra is egy eddig kudarcos politikai állapotra kutat. A politikusok aztán nem is hajlítják a választók preferenciáit, hanem követik azokat. A politika távlatosságáról való lemondás tűnhet úgy, hogy az már nem is politikai stratégia, hanem egy elitújratermelő politikai taktika, amely csak a jelenlegi hídfők megtartására alkalmas. Hiszen lassan ciklusfelezőhöz érkezve az ellenzéki oldalon volt is verseny, meg nem is, továbbá se egység, se kifejezett széthúzás nem alakult ki. Ez pedig kifejezetten jó rendszerkonszolidáló magatartás.
Az elmúlt időszak az összellenzék felől nézve nemcsak attól volt kudarcos, hogy – történetileg is egyedülálló módon – a negatív gazdasági mutatókat produkáló kormányzás idején nem tudta növelni támogatottságát, hanem attól is, hogy ennek a feltételeit sem ismerte fel. Vagy ha igen, nem annak jegyében tervezett. Továbbra is a centralizált jobboldal áll szemben egy, még tömbösödés jeleit is alig felmutatni képes ellenzékkel.
Ha az alábbi ábrára tekintünk, kitűnik, hogy a 2022-es országgyűlési választáson az összellenzékre szavazó választópolgárok szélsőségesen fragmentált pártpreferenciákkal rendelkeznek jelenleg.
- Az egykori ellenzékiek kevesebb mint kétötöde (39 százalék) szavazna a legnagyobb ellenzéki pártra, a Demokratikus Koalícióra,
- és mindössze 13 százalék a második legnagyobbra, a Momentumra.
- A volt összefogás-szavazók 8 százaléka mára átpártolt a Kétfarkú Kutya Párthoz,
- és több mint ötöde elvándorolt, azaz ismeretlen preferenciájúvá vált (nem tudja, melyik pártra szavazzon, vagy nem mondja meg, esetleg – kiábrándulva a politikából – nem is kíván részt venni a következő választáson).
- Az összes többi párt mindössze 1–4 százalékkal részesül a néhai összefogásból.
A ciklus elején rövid ideig volt kérdés, hogy vajon a DK és a Momentum közül ki lesz az ellenzék vezető ereje. Ezen küzdelem első félideje egyértelműen a DK győzelemével zárult. A Momentum stratégiája és kommunikációja 2023 év elején konfrontatív irányt vett, mely egyelőre lehetetlenné tette, hogy egy DK–Momentum tömb alakuljon ki az évek során, ami az érdemi támogatottsággal bírók együttműködését jelentette volna, teret adva a választók áramlásának – legalábbis a centripetális erő érvényesülésének.
Nézzük csak Budapestet: az IDEA Intézet több havi kumulált számai alapján az év végén a DK-t a budapesti népesség 15 százaléka, a Momentumot 7 százaléka támogatja, a biztos szavazók között a DK 23 százalékon, a Momentum 11 százalékon áll.
Az MSZP 2, illetve 3 százalékkal bír, a Párbeszéd szintén, míg az LMP 1, illetve 2 százalékon áll. Talán világszerte is politikatörténetileg páratlan jelenség, hogy ilyen számok mellett egy párt önkormányzati pozíciókat tudjon fogni. Hozzá kell tennünk, hogy ezek a támogatottsági adatok a kampányban, a Vitézy-faktorral (ha van ilyen), továbbá éles helyzetben változhatnak, de a vihar előtti csend számai alapján láthatóan nem a 2022-es választás utáni, morális imposztorkodásba hajló tisztújításokon múlott egy-egy párt potenciálja.
Magas bázisról indult egy jó ideig lefelé tartó spirálba, volt honnan és miből veszítenie anélkül, hogy a kormányváltás elképzelhetősége erősödött volna. Az ehhez a jelenséghez kapcsolódó újságírói kérdések, miszerint miért nem növekedett az ellenzék támogatottsága ilyen válsághelyzetben, relevánsak, ahogyan az a választói „bölcsesség” is, hogy miért kellene éppen most támogatni azt az ellenzéket, amely immáron három országgyűlési választáson vesztett a kormányoldallal szemben.
A fentiek okán a DK relatív kiemelkedésével és a Momentum láthatóbbá válásával sem alakulhatott ki a választókban az a benyomás, hogy ha e pártokhoz zsilipelnek, akkor nem kapják meg velük a többi hármat vagy négyet is. A Jobbik időközben levált a baloldali-liberális-ökopolitikai együttműködésről, és a politikusainak mostani megszólalásain látszik, mennyire életszerűtlen lett volna velük közösen kormányozni. Megjegyezzük, ez 2022-ban is látszott, ahogyan az is, hogy 4, 5, 6 párt közös koalíciós kormányzása nem az, amire az elmúlt évek stabilizációja után az emberek kifejezetten vágynak. Még az antiorbánista magszavazó sem gondolhatta, hogy ez kiszámítható kormányzás lett volna, de amíg ő pártos identitásával, antiorbánizmusával és a kognitív disszonancia redukció mesteri szinten alkalmazásával lefojtja aggodalmát, addig a laza elköteleződésű potenciális szavazóknak nincsenek ilyen mankóik. Hogy a sokpártnyi kormányzás önkormányzati szinten mégis működik sok helyen, az az önkormányzatiság csekélyebb súlyából és tétjéből fakad, a kisebb ambíciókból, a rendelkezésre álló források szűkösségéből, továbbá a település- és városvezetők nem jelentéktelen részének politikai tapasztalatából.
Visszatérve: a választókban még mindig élhet az a kép, hogy a Mi Hazánkon kívüli ellenzék nem valós támogatottsággal bíró pártokat jelent, hanem azokat, akik különböző indulási konstrukcióban már háromszor vesztettek a kormányzó Fidesszel szemben. Ezért nem marad más választása a (potenciális) szavazónak, mint kivárni. Várni a domináns erőre vagy az esélyességnek nemcsak a látszatát, hanem a realitását is felmutató együttműködésre.
Amíg a jelen valósága – tömbösödés híján – fennmarad, addig szinte felesleges a választói magatartás trendjeit számon kérni. Ezt jelzi az alábbi, a szavazóvándorlást illusztráló ábra is, melyről látszik, hogy a Fidesz pereméről elpártoló választók nehezen megszólíthatók az ellenzék számára.
Kétségtelen, hogy a 2022. április 3-án a Fidesz-KDNP-t választók több mint negyede 2023 végére elvándorolt a kormánypártoktól. Miután a kormányoldal mintegy 3 millió szavazatot kapott, több mint 800 ezer elpártoló szavazóról beszélünk. Egy ekkora tömeg el tudja dönteni a választás kimenetelét, nem mindegy tehát, hogy tagjai milyen politikai attitűdökkel rendelkeznek, már csak azért sem, mert a 2018-2022-es ciklusban ilyen mértékben nem hagyták el támogatók a Fideszt.
Másodlagos preferenciájuk azonban széttartó, nem mutatnak stabil elkötelezettséget az ellenzéki pártok iránt, így kicsi a valószínűsége, hogy ténylegesen ellenzékiek maradnak a következő időszakban.
Kétszer ennyien szavaznának jelenleg a Mi Hazánkra. Hasonlóan a 2010-es évek elejéhez, amikor az akkori radikális Jobbik és a Fidesz-KDNP között volt szavazói átjárás, most a Mi Hazánk és a kormánypárt között alakult ki ez a folyamat. Van a társadalomban egy erősen jobboldali szavazói réteg, amely hajlamos azt a pártot támogatni, mely pillanatnyilag a legradikálisabban képviseli ideológiai, politikai nézeteit. Ezek a szavazók semmilyen körülmények között nem fognak a jelenlegi baloldali-liberális ellenzékre szavazni.
Az adatok másik fontos tanulsága, hogy a Fidesztől eltávolodó szavazók legnagyobb kontingense nem választott új pártot, hanem beindult a klasszikus zsilipelési folyamat: az ismeretlen preferenciájúak széles táborát kezdték el gyarapítani. Vagyis bár 2022 áprilisában még a kormánypárt támogatói voltak, 2023 végén már nem tudták, hogy melyik pártra szavazzanak, nem kívántak válaszolni a pártpreferenciájukat firtató kérdésre, vagy azt állították, hogy nem mennének el választani. Számításaink szerint akár 450–480 ezer főről is beszélhetünk ebben a körben, ők ugyanakkor szintén nem rendelkeznek ellenzéki politikai attitűdökkel. 2018-ban közel háromnegyedük a Fideszre voksolt, és lényegében senki sem szavazott közülük az ellenzéki pártok bármelyikére. Másodlagos preferenciájuk leginkább a Mi Hazánk, ami nem meglepő annak tükrében, hogy inkább jobboldaliak és erősen konzervatív beállítódásúak. Ezek a szavazók hagyományosan csak a választási kampány utolsó időszakában döntenek arról, hogy elmennek-e választani, és leginkább impulzusok alapján döntenek. Jelenleg nem érdeklődnek a politika iránt, viszont materiális ígéretek (biztonságérzet, stabilitás, anyagi ösztönzők) segítségével visszacsábíthatók a kormánypárthoz. Ezen jellemzők alapján nevezhetjük őket potenciális Fidesz-peremszavazóknak.
Az ellenzék számára még sincs minden veszve. Megfelelő politikai alternatíva felmutatása esetén ugyanis vannak szabadvegyértékű szavazók. Az IDEA Intézet 2023 végén készített közvélemény-kutatásai azt mutatják, hogy
Az EP-választás egy új kezdet lehet. Mivel az önkormányzati választási indulás tereprendező pillanatát az ellenzék elmulasztotta, az EP-választás hozadéka lehet nemcsak az, hogy mely pártokat látjuk majd a szavazólapon 2026-ban, hanem az is, hogy közülük melyeknek lesz frakcióalapítási lehetőségük. Már amennyiben nem ismét az elit-újratermelési horgony lesz az erősebb, mint volt az előválasztás esetében, melynek célja az volt, hogy a parlamenti küszöbnyi támogatottsággal nem rendelkező pártok is frakcióhoz és forrásokhoz jussanak.
Böcskei Balázs politológus, az IDEA Intézet stratégiai igazgatója, fővárosi közpolitikai tanácsadó
Szabó Andrea politológus-szociológus
