Az év végén megjelent Az állandóság változása. Parlamenti választás 2022 című tanulmánykötet bevezetőjében arra utaltunk, az állandóság változása fordulat jól fejezi ki azt a tényt, hogy bár 12 éve ugyanaz az erő kormányoz, a rezsim elemei és azok egymáshoz való viszonya folyamatosan változik. Véleményünk szerint a magyar politikai valóságban az állandóság (ahogyan egy kampányszlogen is hirdette: „csak a Fidesz”) vizsgálata helyett az állandóságon belüli változások elemzése viszi közelebb a politikát és kampányt mindjobban megismerni akarót 2022. április 3-a és az ahhoz vezető út megértéséhez.
Egyrészt a politikatudományi értelemben vett rezsim (erről lásd Körösényi András tanulmányát egy korábbi kötetből) támogatottsága és így a szűken értelmezett legitimitása stabil, az állandóság fennáll, másrészt azon belül olyan változások (legalábbis mozgások) zajlanak, amelyek kimenete kevéssé látható elemzői és kutatói szemmel. Elemzésünkkel ebben a láthatatlanságban is látható jeleket kívánunk felmutatni a pártok 2022-es, választás utáni támogatottságának változása és azok – hangsúlyozottan – lehetséges magyarázatai révén.
Csak a szokásos ellenzéki agónia
Áttekintésünket az ellenzék vizsgálatával kezdjük, azon belül is azzal, hogy minden olyan felvetés, miszerint „válság van, de az ellenzék támogatottsága mégsem emelkedik” a politika (természetének) félreértésén alapul. Néhány hónappal vagyunk a legutóbbi országgyűlési választás után, a választók és a kutatásokban válaszokat adók pontosan tudják, hogy a következő igazán téttel bíró megmérettetésig nagyon sok idő van még hátra. Indokolatlan tehát elköteleződniük más – különösen a vesztes – pártok mellett, hiszen azok hatalomra kerülésének lehetősége időben távoli. A választók bölcsek, látnak a pályán, és ahhoz sem kell nekik erősebb szemüveg, hogy észrevegyék: ezek a pártok az elmúlt 12 év legsúlyosabb veresége után vannak, ráadásul a választók számára kevéssé látszanak a beígért önvizsgálat és (köz)politikai korrekció progresszív jelei.
Az ellenzék kevés kivételtől eltekintve visszaesett a már ismert megküzdési „stratégiájába”, azaz megszólalásaik csak a folyamatosan változó médianapirendhez- és logikához igazodnak, önálló és a kormányzat témáitól eltérő ügymenedzselés többségüket nem jellemzi. A válságértelmezések során is sok esetben újságírók és gazdasági elemzők által írt cikkek felmondása zajlik a nyilvánosság fórumain. Akinek nem inge, nem veszi magára, de általános jelenség, hogy számos párt képviselője követel szigorú fiskális politikát, és ugyanabban a mondatában jelentős újraelosztási igényt is bejelent, vagy éppen zöld fordulatot minden rövid távú energetikai realitás nélkül. Olyan szociális válságot vizionálnak, hogy abból, ha ők lennének kormányon, csak jelentős állami költéssel lehetne kijönni, mégis a válságkezelés hatékonyságának bizonyságául külföldi tulajdonú multinacionális vállalatok menedzsmenttagjainak és (neo)liberális közgazdászoknak kedves mutatókkal érvelnek. Azaz
Ami egy gazdasági portál címében rendben való érvelés, kevéssé az egy a szociális válságot kezelni akaró politikus esetében.
Ahogyan minden „meg kell érteni a vidéket” mondat is annyit ér, amennyi Budapesten kívüli tagbelépéssel, közösség- és szervezetépítéssel jár. Az emberek ahhoz csatlakoznak, aki empátiával és megértéssel van irántuk. Ennek előfeltétele a megismerni akarás. Ebben a tekintetben nem állíthatjuk, hogy azok a szervezetek, amelyek eddig sem voltak vidéken beágyazottak, most jelenlétüket különösebben növelték volna. Be kell látni, hogy vannak pártok, amelyeknek ez kulturális, szocializációs okokból és az emberekhez való viszonyulások okán eleve nagyon nehezen megy – és vannak, melyeknek erre van esélyük, így feladatuk is.
Az ellenzéki pártoknak egy ilyen vereség után – reálisan – egy minimális céljuk lehetett: támogatóik megtartása. Ez a Demokratikus Koalíció és a Mi Hazánk kivételével egyetlen pártnak sem sikerült; a küszöb alatti pártok támogatottságát a jelentős statisztikai hibahatár okán nem is indokolt referenciának venni. A DK képes volt a választás előtti szintre visszahozni a támogatottságát, ami mögött valószínűsíthetően az árnyékkormány-projekt áll, és mindaz, ami azzal jár (felület, alternatívaképzés, aktivitás).
A Mi Hazánkra – a többi között éppen a szavazóira fókuszáló, jelenleg is zajló IDEA-kutatás okán –, e helyütt nem térnénk ki. Jelezzük ugyanakkor, hogy a 2009–2012/2013 közötti Jobbik megismerését szolgáló posztfasiszta elemzői keret, ahogyan akkor, úgy 2022-ben sem lesz magyarázó erejű a Mi Hazánk kiemelkedésének és stabilizálódásának megértéséhez. Valahol érthető, hogy kutatói hálózatok miért ragadnak bele ebbe a vizsgálati keretbe, de ha a párt visszaszorításához akarnak ezzel hozzájárulni, azt – mint a Jobbik példája is mutatja – így kevéssé tudják majd elérni.
A mozgások világosak:
- a Jobbik a 2018-as választáshoz képest jelentős visszaesést produkált, és nem látszanak azok a mozgások, amelyek alapján jelentős (vissza)növekedésre számíthatna.
- A Momentum, amely a 2019-es EP-választáson relatív győztes pozícióba került, 2022 őszére egy bekerülési küszöb körüli, lendületét erőteljesen elvesztett, önmagát kereső párttá vált.
- Az MSZP tartósan bekerült a küszöb alá, a választók „árazási” politikája elérte a szocialista pártot is, ahogyan a további, parlamenti frakcióval bíró ellenzéki pártok támogatottsága is efelé mutat.
ráadásul a politikát nem (csak) online elérésekben, hanem keményebb (offline) támogatottságokban mérik, minden kommunikáció annyit ér, amennyi abból a támogatottságnövelés és/vagy a szervezetépítés felé mutat.
Ez az egyértelmű mércéje a politikai teljesítménynek az önkormányzati választásra való felkészülésben is rendet teremthet. A választók – legalábbis a közvélemény-kutatások által – nemcsak az összefogást, hanem azt is kezdik kijelölni, hogy kiknek van abban helye. Kérdés, hogy az érintettek meghallják-e ezt, vagy továbbra is a politika természete ellen cselekszenek, vállalva az ismert, folyamatosan újratermelődő, újabb és újabb kudarcokhoz vezető személyi, szervezeti és politikai súrlódásokat.
Előremutatóbb lenne eleve az „ellenzéki szavazó” koncepciójáról beszélni. A 2022-es választás előtt is látszott, hogy az ellenzéki szavazó szinte egyetlen célja, hogy végre rendeződjön össze a Fidesszel szembeni reális alternatíva.
Ezt látjuk most az ellenzéki pártok többségének tartósan alacsony támogatottságában (erről részletesen lásd Szabó Andrea tanulmányát).
A kormányzó párt megkérdőjelezhetetlen stabilitása
A kormányzó párt helyzete árnyaltabb. Támogatottsága a választási győzelem szintjénél is magasabbról indult, ennek oka, hogy a választásokat követő úgynevezett győzteshez húzás időszakában, amikor a szavazók óriási, megelőlegezett bizalmat adnak a nagy nyertesnek, különböző választói rétegekben olyan magasra emelkedett a támogatottsága, ami szinte egyedülálló volt a rendszerváltás utáni magyar közvélemény-kutatási történetben. Mindamellett a 2018–2022-es ciklusban a Fidesz rendkívül stabilan, a teljes népesség 30–32 százalék körül tartotta a szavazóit, és támogatottsága nem csökkent 30 százalék alá. A koronavírus-járvány időszakában pedig lényegében arra a szintre emelkedett, amit a 2022-es választáson elért, vagyis nem tett mást, mint a kampány időszakában lépésről lépésre, hónapról hónapra visszaépítette a már egyszer mögé felsorakozó szavazóit.
Egyetlen különbség látható a korábbiakhoz képest: az eddigi válságkezelés során tapasztalt eszközök, amelyek révén például „kormányozták a vírust” és más válságokat, egyelőre nem bizonyulnak elég hatékonynak – amennyiben ezt gazdasági vagy szociális mutatókban mérjük. Pedig ezekben érdemes 2022–2023 telén viszonyítani, nem az ellenzék támogatottságának alakulásában vagy a kormány-ellenzék távolság csökkenésében. 2026 év elején már ez lenne az ismérv, de addig is mindent a saját történetiségben indokolt vizsgálni.
Az, hogy a peremszavazók leváltak róla, de a mag- illetve gyűrűszavazókat fogja a Fidesz, szerintünk azzal magyarázható, hogy a párt politikailag integrálja szavazóit. Folyamatosan értelmezési keretet nyújt (Soros, Brüsszel stb.), melyekhez a társadalom egy nem jelentéktelen részének igazságosságérzetét rendeli. Nem többséget hoz létre, hanem időről időre, ügyről ügyre többségeket teremt általuk. Bár a peremszavazóknál működik az „orbáni infláció” keretezése, az egy ponton túl a gyűrűszavazók tudati és valóságmegélési ellenállásába ütközik – egyelőre.
Ennek újabb példája lesz/lehet a szankciók kérdése. Már októberben jeleztük, hogy a szankciók és értelmezése lehet az új migránskérdés, legutóbb Tölgyessy Péter vetette fel „évértékelőjében” ezt. És mint a Medián legutóbbi kutatása is mutatta, növekedett azoknak az aránya, akik tulajdonképpen nem hajlandók megfizetni a szankciók költségét. És bár a kormánypárti szavazók nem jelentéktelen, politikailag tájékozottabb része tudja, hogy azokat Orbán is megszavazta, de úgy ítélik meg, hogy a szankciókat „nem ő találta ki, nem ő a felelős, kényszer volt, ezért megbocsátható”. Ez nem jelenti azt, hogy az orbáni válságkezelést jónak ítélnék, vagy ne gondolnák azt, hogy „rossz irányba mennek az ország dolgai”, de ez nem elégséges ahhoz, hogy lecsatlakozzanak a kormányzópárt támogatásáról. Ugyanis egy olyan történetről beszélünk, ami az 1990-es évek közepe óta épül (eltérő hatékonysággal), és olyan politikai sikerek kövezik az útját, mint az 1998 és 2002 közötti polgári kormányzás, a szociális népszavazás, a 2010-es fülkeforradalom, az IMF „hazaküldése”, a rezsicsökkentés, a migrációs és a koronavírus-válsághelyzet sikeresnek látszó kezelése, azaz a nemzet folyamatos egységbe, ezáltal többségbe kovácsolása.
A választók magatartása bonyolult, sok szempontot mérlegelő – tudjuk, hogy ez egy közhely, mégis állandóan megfeledkeznek erről a vágyvezérelt értelmezők.
Böcskei Balázs politológus, az IDEA Intézet kutatási igazgatója, fővárosi közpolitikai tanácsadó
Szabó Andrea politológus-szociológus
