Budapesten a hivatalos becslések szerint legalább nyolcezer hajléktalan él. A Stúdió Metropolitana legújabb felmérésének eredménye szerint az igazán hátrányos helyzetűek közül a fővárosi lakosság a súlyos betegségben szenvedők és a mozgássérültek mellett őket tartja leginkább támogatásra szorulónak.
A felmérésben résztvevők válaszai alapján az derül ki, hogy szinte mindenki (87 százalék) nyújt támogatást a rászorulóknak valamilyen formában. Ongjerth Richárd, a kutatóközpont ügyvezetője szerint azonban ez az eredmény némiképp szépít a valóságon. Közvetlen módon a budapestiek a hajléktalanokat és a fiatalokat, míg intézményen keresztül a súlyos betegségben szenvedőket, a mozgássérülteket és a nagycsaládosokat támogatják szívesen. A pénzbeli adományok a leggyakoribbak, de sokan természetbeni adományokkal, élelmiszerekkel, ruhákkal segítik a rászorulókat.
Az udvarias kéregetők többet kapnak
A pénzadományt nyújtók fele átlagosan havi 1-3 alkalommal ad pénzt, a jellemzően természetbeni adományokat adók pedig félévente jótékonykodnak. A fővárosiak kétötöde vásárolja a hajléktalanok által árusított újságokat, harmaduk havi rendszerességgel, és általában nem fogadják el a megvételre kínált lapot a pénzért cserébe.
A kutatás szerint az adakozásra késztető tulajdonságok közül a szimpátia, valamint az udvariasság játssza a legnagyobb szerepet. Fontos az is, hogy a kéregető ne úgy nézzen ki, mint aki alkoholt vásárolna a pénzen, és az is gyakrabban kap segítséget, aki láthatólag tényleg nem képes dolgozni. A budapestiek háromötöde szívesebben ad, ha közvetlenül gyalogosan szólítják meg, ha azonban metróban, buszmegállóban, vagy éppen az autóban ülve kérnek tőle, azt kellemetlennek tartják, mert nincs meg a menekülési lehetőségük.
Nem szeretjük látni őket
A szolidáris érzések mellett ugyanakkor Ongjerth szerint az is kitűnik a felmérésből, hogy a többség szeretné elkerülni a hajléktalanokat, nem szívesen szembesül a jelenlétükkel. Bár szinte minden budapesti szívesen támogatná a hajléktalanok beilleszkedését a társadalomba, ám ez nem csupán emberbaráti szeretetből fakad, hanem abból is, hogy a többség, nem szívesen találkozik velük az utcákon, aluljárókban. Bár a legtöbben elismerik, hogy nekik is joguk van a közterületek használatához, ugyanakkor zavarónak tartják jelenlétüket, félnek a gondozatlanságukból eredő lehetséges betegségüktől, illetve zavarja őket a mosdatlanságukból adódó szag is. A megkérdezettek negatívabban ítélik meg a hajléktalanokat és a munkanélkülieket, mint amennyire hajlandóak lennének támogatni őket. A támogatásokat szívesebben fordítanák a – szerintük – „vétlen nehéz helyzetű” embertársaikra.
Munkához és lakáshoz kéne juttatni őket
A lakosok általában azt tartanák a legmegfelelőbb megoldásnak a problémára, ha munkához, illetve lakhatáshoz segítenék az utcán élőket, például lakhatási támogatással, hajléktalanszállók építésével, vagy azzal, ha a munkáltatók támogatást kapnának hajléktalanok foglalkozatása esetén. Többek szerint pedig a fővárosnak közmunkában kéne foglalkoztatni őket.
„Miért nem mennek el dolgozni?”
Ugyanakkor a megkérdezettek harmada úgy érzi, hogy a hajléktalanok nagy többsége találna munkát magának, csak nem akar dolgozni, negyedük szerint pedig a hajléktalanok több pénzt keresnek kéregetéssel, mint egy átlag budapesti fizetése. Főként az alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők körében elterjedt ez a nézet.
A legtöbb fővárosi azt tartaná alapvető megoldásnak, ha nem az utcán élők sorsának javítására, hanem a jelenség felszámolására helyeznék a hangsúlyt. Erről ugyanakkor Ikvai-Szabó Imre főpolgármester-helyettes elmondta, hogy nincs reális esély, mert még ha meg is szűnne azoknak a vidéki hajléktalanoknak az áradata, akik inkább a fővárosban próbálnak szerencsét, családi tragédiák akkor is történnének, amelynek következtében emberek elveszíthetik a lakhelyüket.
Társadalmi AIDS
A főpolgármester-helyettes véleménye szerint a hajléktalanná válás lépcsőzetes folyamat, és a segítségnek is ezekhez a fázisokhoz kell alkalmazkodnia. Első lépésben egy elveszített munka, vagy például egy súlyos betegség miatt kényszerülnek elhagyni lakásukat, majd a családjukkal, aztán az emberekkel való kapcsolatot is felszámolják, és végül személyes tárgyaikat is elvesztik. Ikvai-Szabó szerint a hajléktalanság a társadalom AIDS-e: ha valaki belekerült, azzal alapvetően már nem lehet mit kezdeni, inkább a megelőzésre kellene fordítani a hangsúlyt, például rezsitámogatással.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
