Nyár van, kora este, és a Nyugati pályaudvar elővárosi vonatokat indító tizensokadik vágányánál úgy festenek a munkahét végén hazafelé igyekvők, mint akik fejben már otthon vannak, csak a testük készül még előtte lebegni 40 percet az emeletes zónázón. Nem nehéz kiszúrni mellettük azokat, akik egyrészt nem szállnak fel a vonatra, másrészt egy másik fajta péntek estére készülnek – a vászonzakók és nyári ruhák alapján, mondjuk, egy nyári esküvőre vagy egy kerti partira. Van a várakozók között tévéséf, kliprendező, bulihely-tulajdonos, borász, borkereskedő, meg ketten, akiknek volt már életükben Michelin-csillagos étterme – továbbá olyan, izgatottan álldogáló fiatalok tucatjai, akik mintha egy multidolgozóknak szóló gólyatáborba tartanának.
állapítom meg magamban, és mire elszégyellhetném magamat a területi alapú előítéletesség miatt, a szervezők ijedt zavarukban átvezénylik a teljes osztálykirándulást a pályaudvar túloldalára. A száz emberből egy sincs, aki felvetné, hogy a Westend melletti esztergomi-váci vágányokról lehetetlen lesz a célhoz – ami a régi ferihegyi repülőtér – eljutni, szóval mégiscsak igazam lesz. Ezt már-már parodisztikusan húzza alá, amikor végül egy harmadik vágányon rábukkanunk egy terven kívüli, de megfelelő gyorsra, az úri közönség helyet foglal a régi fajtájú, több évtizednyi izzadságot beszívott üléseken, és hangosan csodálkozik azon, hogy ebben az országban még mindig vannak vonatok, amik így néznek ki belülről, mi több, abból a VI. kerületből indulnak, ahol nekik is laknak barátaik.
A Konyhakör nevű, különleges helyszíneken extravagáns vacsorákat szervező társaság vacsorájára tartunk, mi több, már a vonaton ülve ott vagyunk: a kézzel festett egyenpólós hoszteszek zacskóban kiflit, retró tubusban galambmájkrémet osztanak a vonaton. Benne volt az eseményleírásban, hogy a nyitó fogás még a vonaton bekövetkezik, valami hasonló szendvics-parafrázisra számítottam, és hiába gyerekkorba visszarepítően, ám az én felnőtt és sznob ízlelőbimbóimmal is finom a májkrém, meg ül az egész geg, az jár a fejemben, milyen könnyen lehetne az égigérő inflációban-megszorításban nagyon kényelmetlen irány, ha egész este olyan dolgokat ennénk ironikusan, amiket több százezer ember korántsem ironikus kényszerből eszik naponta. De szerencsére én vagyok az egyetlen ember a vendégek között, aki folyamatosan külső kameraállásból is látja az életét, és a leszállás után egész más irányt is vesznek a dolgok.
Ez egy performatív vacsora, annak minden műfaji előnyével és hátrányával!
– adja meg az alaphangot a meghívó. Azon is lehetne gondolkodni, hogy jó-e, ha egy 40 ezer forintnál drágább esemény meghívójában utalás esik a hátrányokra, de én, a potyázó meghívott, valamint kortárs művészetre korlátosan érzékeny sajtómunkás inkább azt találgatom az egyes reptér elhagyatott gyalogos felüljáróján átvonulva, van-e nem fenyegető olvasata a performatív vacsorának.
Magyarország második nemzetközi repülőtere (az első a budaörsi volt) most csak teher- és magángépes, tehát utóbbi részről jobbára NER-forgalmat bonyolít – utoljára 2010 körül láttam belülről, amikor egy ideig innen repült a Wizz meg a Ryanair. Nem sokkal azelőtt újították fel, és a birodalmi hangulatú utascsarnoknak nem sok alkalma volt azóta kopni (az üzleti utazók külön váróban ütik el az időt, már ha nem egyből a géphez hajtatnak). Most sejtelmes megvilágítás mellett egyetlen hatalmas, többfelé ágazó asztal tölti ki a teret, a köré telepszik mindenki. Egy kis színpadon íróasztal, lámpa, mikrofon jelzi, merre lesz érdemes figyelni, majd kisvártatva egy szándékosan túljátszottan alsós osztályfőnök hangnemet megütő színésznő telepedik oda, és papírról olvasva belekezd bemutatni a lápot, ahova repterünk – jó, egyelőre nem a miénk, hanem egy kanadai nyugdíjalapé – épült.
Ezt a végtelen lápos területet 1977-ben nyilvánították védetté. Szabadlábon nehezen megközelíthető terület ez, ami elég jó hír a barna rétihéjának, a szürke gémnek, a virágzó orchideáknak, a bölömbikáknak, a nádi rigónak és a vízityúknak. De velük örül Budapest legnagyobb teknősállománya is, meg a gyurgyalagok, vércsék és karvalyok. Egyrészt egy ilyen területtel nem történhet rosszabb dolog, minthogy húszpercenként magán- és társasrepülők rajzolják kerozinnal újra a tájat. Viszont messze nem ilyen leegyszerűsítő a helyzet. Ha nem épült volna reptér, ez a terület már rég be lenne építve – de így ezt megúszta. És nem csak, hogy megúszta, de a mocsaras terület évről évre egyre nő. Az évek során levadászott ürgeállomány meg csak gyarapszik. Mielőtt csatlakoztunk volna az EU-hoz, a vadászoknak ürgefarkanként fizettek, mert azokat okolták a gátak megfúrásáért. Most 4 harasztfaj, 131 kétszikű és 51 egyszikű növényfaj demonstrálja a flóra és fauna köszöni szépen, a helyzethez képest jól levését: azaz a biodiverzitását. Ennyit a Merzséről.
Mármint szóban ennyit, mert az asztalokra ezután a mocsár ihlette fogás érkezik: kis farönkökön komposzt, fermentált fenyő és bodzarügy, ártéri leveleskel és magvak. Igen, ezt én is a menükártyáról, nem az emlékeimből másoltam – egyszerűbb lesz megmutatni képen, és hozzátenni, hogy kézzel esszük, bármit is eszünk.
Attila gyógyvizet töltünk mellé, ami a Gellérthegy alatti ivócsarnokból érkezett, az urbánus néphit szerint gyógyír a másnapra, a feketeöves italozók szerint pedig időben – tehát még aznap este – alkalmazva egyenesen meg is előzi azt. Ezt az elméletet határozott alkalmunk van élesben is tesztelni, ugyanis az asszociatív történetek és a szerencsésen kevés, de karakteres elemből álló fogások mellett natúrborok az este főszereplői. Ez pedig elvezet minket ahhoz a kérdéshez, hogy mi az a natúrbor – a ferihegyi ismeretterjesztő standup következő elemeként a szcéna egyik ikonjának mondható, a ma Szlovákiához tartozó Kürtön borászkodó Sütő Zsolt olyan jóízűen foglalta össze az osztályfőnök-műsorvezető mellé ülve és bemutatkozva, hogy az olvasó megkárosítása volna nem egyben idézni.
Fordítsuk le a fürtköltészetet mindazoknak, akik ritkábban látogatják azokat a borbárokat, ahol a natúrborok úgy egy évtizede hype-nak számítanak. A nagyüzemekre kitalált, de kisüzemi méretekben is alkalmazható és alkalmazott technológia hatékonyan igyekszik a kockázatokat minimalizálni: nem a védekezést segítő növényeket telepít a tőkék közé, hanem permetez, hogy az időjárás és a kártevők közül legalább az utóbbiakat biztosan kiiktassa a képből; aztán külső, úgynevezett fajélesztővel indítja be és gyorsítja fel az erjedést, ami egy kád mustban mintegy hatezer éve dokumentált módon magától is beindulna. Ehhez képest lehet biogazdálkodni, a természetre hagyni az erjedést, elhagyni vagy minimalizálni a palackozáskor a borhoz adott ként, és szűretlenül, derítetlenül forgalmazni az eredményt: ezek különálló opciók, és aki mindet kipipálja, az a natúrborász. Vagy, ahogy kétszáz éve hívták: borász.
Van bor, aminél csak az ízgazdagság meg a bármiféle másnapi tünethiány árulja el az ital natúr voltát, másikaknál már ránézésre látszik a sűrű, rostos kortyokon, hogy nem nagyüzemi alkoholos szőlőlével van dolgunk. És van az a véglet is, amit nekem legutóbb Grúziában volt alkalmam fájdalmas koncentrációban tanulmányozni: hogy mindennek kifejezett macskapisa íze van – de az azért tényleg a véglet.
Sütő Zsolték mellett a Bortársaság hozott borokat a reptéri vacsorára. Az egyik vezetőjük ül mellettem, és ő mondja tűnődve, miközben cserélgetjük egymással a nyitott palackokat, hogy
amikor mi indultunk, pont azok miatt az illat- meg ízjegyek miatt szórtuk ki a kínálatból a borokat, amiket most keresünk bennük.
Azt is megbeszéljük, hogy nem mindenkinek áll jól a naturizmus, van például jónevű borász, aki észszerű mértékben modern technológiát alkalmazva elegáns boraival lett ismert, aztán felugrott a natúrvonatra, és azóta lutrinak számít, használható lesz-e, ami tőle érkezik. Aznap is kerül az asztalra olyan bor, aminek egyből lefényképezem a címkéjét, hogy később is keríthessek belőle, meg olyan is, amit az ember nagyon jó szívvel kínál tovább a többieknek, hátha netán majd nekik ízlik. De a natúrhívők javára legyen mondva: másnap tényleg nyoma sincs másnapnak.
Ez már csak azért is fegyvertény, mert az este során mennyiségi szempontból mindenképpen a bor győzedelmeskedik az ételek fölött. Azt ennél kevésbé teátrálisan, de koreografált vacsorák ismerőjeként már megtanultam, hogy az ilyenekre egyszerűen nem szabad éhesen érkezni, mert jobb esetben éjféli körúti giroszozás lesz a vége, rosszabb esetben meg három pohár bortól este tízre fejre áll az ember, miközben órák óta reménykedik egy főfogásban – és ezt egy fine diningra érzékenyített ember írja, aki nem tud egyedül eltüntetni egy normál pizzát.
Sütő Zsolttól és feleségétől, Katitól kékfrankoslevélbe töltött hús és tarjából készült pecsenye érkezik, és kanalakon kőtés, azaz édeskés búzacsíramálé (a Párkány és Érsekújvár közti térség bevett étele, Európa-bajnokságát Kürtön rendezik). A katonák közé virágszirmokat szórtak, megkérdezem Katit, ehetőek-e, elnéző mosollyal mondja, hogy nem, miközben a szemei azt kérdezik: miért lenne ehető? Egy kürti tényleg két lábbal áll a földön.
Aztán a felvidéki szőlőtőke-idillből nagyot ugrunk: Ukrajnáig. Jön egy vargányás borscs leves, hozzá kenyéren fekete fokhagymás vaj és a Michelin-csillagos budapesti Salt séfje, Tóth Szilárd húsos szatmári szalonnája, beletűzve egy slava (dicsőség) zászlócska. Alá- vagy föléfestésképp a Magyar Narancs-alapító, filmrendező, utóbb kerületi újságszerkesztő, Vágvölgyi B. András jelentkezik be egy hangfelvételen friss kijevi úti élményeivel, és megosztja, háború idején, tengertől távol, május hónapban jó ötlet-e osztrigát enni. (Nem az.)
A történet egy bucsai luxushotelben játszódik – már az orosz katonák eszetlen vérengzéséről ismertté vált Bucsa és a luxushotel szavak is morbidan csengenek egymás mellett, és bennem attól is támad némi feszengés, hogy száz méterre azoktól a kormánygépektől esszük a pancettát az ukrán zászló alól, amelyekkel minden évszakban meglátogatja Moszkvát és Lavrov orosz külügyminisztert magyar kollégája. De velem szemben egy – ungváriként magyarul is remekül értő – ukrán lány ül (az asztal méretei miatt a „szemben” egy kombi autónyi távolságot jelent), rásandítok az asztali lámpák fölött, nyugalomban kanalazza a borscsot. Feszengjen akkor Szijjártó Péter.
A befejezés egy krémes, hideg tökfőzelék, pálcára szúrt rántott parizer, kürti tökmagolaj és az egész tetejére szórható fermentált citromos törökmogyoró. Egyrészt: finom (szerintem a menzás rántott parizer is az), másrészt és főképp magának adja fel vele a labdát a narrátor.
Jöhetünk vissza, ide, haza, az otthonunkba, ebbe a Magyarországnak keresztelt valamibe. Ahol minden olyan…. otthonos. Vagyis olyan, amilyennek megcsináljuk. Az összetevők elég potensek, kiforrhat belőle akár valami rendkívüli is, aztán sokszor van az úgy, hogy felemás. De mi csináljuk, a mi DIY-unk, a mi felelősségünk, a saját szánkkal felfújt buborékunk. (…) Hogy milyen a ti otthonotok, az innentől rajtatok múlik.
Az elbocsátó üzenet valójában nyilván kevéssé a törökmogyoró és a tökmagolaj kiméréséről szól, de akinek esetleg nem teljesen egyértelmű, annak is azzá teszi a kilátóteraszon, kilépőnek kínált piros-fehér-zöld képviselőfánk. Arról elfelejtettek szólni, hogy a desszert előtt tilos lett volna kilógni a teraszra, én hát addigra, a szünetekben már többször megtettem. Így nem csak az derül ki, hogy Ferihegy 1 kávézójában körülbelül 2018-as külvárosi árak uralkodnak (a 2-es terminál igen bátran árazott egységeivel szemben), meg láthatok a parkoló Falconok és Bombardier-k mellett szellemként eldöcögni egy utasokkal tömött Malév Air Tours buszt, de a végéhez közeledve belebotlok az egyik szervezőbe is.
Éppen kezdi elengedni az egész estés drukkot, és arról beszél, amiről sokunk buborékaiban sokan, ha csak egy korty bort is kapnak: hogy meddig húzza még ez a minden társadalmi alrendszert lerohasztó, német adópénzből felfújt autokrácia (nem pontosan ezeket a szavakat használja), illetve hogy a tökfőzelékes példabeszéd üzenete ellenére nem kellene-e elhúzni előle olyan helyre, ahol az ember nem érzi azt hírolvasás közben, hogy megfullad. De aznap, a felszálló gépek alatt fánkozásba és további borok melletti spicces ismerkedésbe torkollik az este. És talán nem csak a natúrborok, a meg-megeredő eső meg a társaság hűtik a kedélyt, hanem a helyszín is – hiszen egy repülőtéren könnyebb azt érezni: még mind kiköthetünk bárhol.