Kultúra

Az a jó, ha minden néző lefordítja saját magának, mit jelképez a cseresznyéskert

Farkas Norbert / 24.hu
Farkas Norbert / 24.hu
Csehov Cseresznyéskert című művének pénteken bemutatott előadásával gazdagodik a budapesti Katona József Színház repertoárja. A fennállása negyvenedik évfordulóját ünneplő teátrum eredetileg a wagneri Istenek alkonya bemutatására készült Tarnóczi Jakab rendezésében, ám az – elsősorban anyagi okok miatt – meghiúsult. A rendező úgy döntött, hogy helyette az orosz klasszikust állítja színpadra – szinte díszletek nélkül. A Ljubát alakító Ónodi Eszterrel és a Petyát játszó Tasnádi Bencével a próbaidőszak utolsó szakaszában többek között a darabcseréről, Csehov jelentőségéről, a szerepformálás nehézségeiről beszélgettünk. Az is kiderült, fontos-e számukra, hogy kötelékben legyenek.

Az egyik tábor azt mondja, hogy klasszikusokat csak szöveghűen és módjával átdolgozva szabad színre vinni, a másik tábor szerint egy előadásban minden megengedhető. Nem szentségtörés-e Csehov Cseresznyéskertjének szövegén változtatni, modernizálni a darabot?

Ónodi Eszter: Szöveg szintjén szinte teljesen hűek vagyunk Csehovhoz. Annyit változtattunk például rajta, hogy nem a vezetéknevükön, hanem a keresztnevükön szólítják egymást a szereplők és tegeződnek. Minimálisat húztunk belőle, picit leporoltuk, a „galambocskámokat” és a hasonlókat, amik a több mint száz évvel ezelőtti világot idézik, kiszedtük, de ezt nem gondolom szentségtörésnek, ettől nem lett közönséges utcai beszéd. A klasszikus Csehov-szöveg, pontosabban Morcsányi Géza fordítása alapján készült az átirat.

Tasnádi Bence: A tegeződés lényeges változtatás, a magázódás nagyon manírosnak hatna. Szerintem sem szentségtörés. Könnyebb így mondani, és könnyebb lesz befogadni is.

Farkas Norbert / 24.hu

Eredetileg az Istenek alkonyát próbálták volna. A nagyszabásúra tervezett kísérleti Wagner-produkcióról, amelyben ugyanez a csapat szerepelt volna, gazdasági okok miatt letett a színház, helyette állítja színpadra a Cseresznyéskertet. Nagy szívfájdalom, hogy a Wagner-előadás nem jöhetett létre?

Ónodi Eszter: Nekem azért nem, mert nem volt kapcsolódásom Wagnerhez, semmit nem tudtam arról a darabról. Megvallom őszintén, nem ismertem ezt a művet, és úgy gondoltam, ha már eddig nem ismerkedtem meg vele, akkor megvárom az olvasópróbát, hogy teljesen szűz szemmel és füllel fogjak bele. Aztán erre nem került sor. Csehovhoz viszont rengeteg közöm van. Részt vettem Ascher Tamás első zalaszentgróti nyári táborában, ami sorsfordító egy hét volt az életemben, és ott először a Cseresznyéskerttel foglalkoztunk. 1996-ban, amikor gyakorlaton voltam a Katonában, három darabba kerültem be rögtön: a Szeget szeggel új produkció volt, amit végigpróbáltam, két, már futó előadásba pedig beugrottam – az egyik a Cseresznyéskert volt. Ányát játszottam, azt a szerepet, amit a mostani előadásban Rujder Vivi játszik.

És bevillan a régi előadásokból valami?

Ónodi Eszter: Ahogy a szöveget mondom, valahonnan a kisagyamból előmásznak a korábbi, más fordítás alapján játszott variációk. Furcsa, mert azt hittem, azokkal a szövegekkel már semmi dolgom nincs, mégis előjön egy-egy mondat.

Tasnádi Bence: Nekem lett volna kedvem klasszikus áriát énekelni, és egy picit arra állítottam be a gyomorsavamat. Csehovval egyetem óta nem foglalkoztam, akkor viszont nagyon élveztük a drámáiból összeollózott vizsgaelőadásunkat Dömötör Andris vezetésével, úgyhogy szívesen dolgozom újra a Cseresznyéskerten.

Ónodi Eszter: Nem a Wagner-operát énekeltük volna el, az lehetetlen prózai színészeknek, Jakab igazából a librettót gondolta átírni, és csak nyomokban lett volna benne zene. Így talán kicsit könnyebb elengedni, hiszen nem az történt hogy valami nagy zenei produkcióra készültünk, és aztán helyette „csak” egy Csehov-darabot játszunk.

Pogány Judit azt mondta egy interjúban, hogy számára Csehov a csúcs, és azt üzente a mindenkori közönségnek, hogy ha jobb emberek akarnak lenni, akkor nézzenek sok Csehovot. Önöknek is Csehov a csúcs? Mi teszi őt rendkívülivé?

Ónodi Eszter: Maximálisan egyetértek, nekem is Csehov a csúcs. Elképesztő, hogy a legbanálisabb mondatai, de akár csak két szó mögött is mennyi minden rejlik. Sokféleképpen olvasható, nagyon sok réteget lehet belőle felfejteni. Aközött, hogy kócsag vagy fülesbagoly, le tud zajlani egy emberi élet drámája, és ez nekünk, színészeknek csodálatos dolog. Én legalábbis ilyeneket kibogarászni jöttem erre a pályára. Csehov pontosan ismeri az emberi lét minden örömét, bánatát, keservét, kínját, és ezt csodásan, tömören, humorral fogalmazza meg.

Tasnádi Bence: Igen, Csehov csúcs, de nem egyedüli, több csúcs van. Moliére is hasonló magasságokban helyezkedik el.

Farkas Norbert / 24.hu

A mögöttes tartalmakat, a két mondat között meghúzódó teljes emberi sorsot, drámát hogyan tudják megjeleníteni?

Ónodi Eszter: Ebből a szempontból kifejezetten jó, hogy nincs díszletünk, mert így ezerszeresen felnagyítódik minden színészi gesztus. Most, hogy a színpad nincs beépítve, látszik, milyen mély, milyen nagy ez a tér, és azáltal, hogy csak mi töltjük be, minden energia ide összpontosul. Több eljátszanivalónk van, és sokkal sűrűbb egy-egy szereplő megjelenése, megszólalása, egy-egy mondata. Jakab szerint néha olyan, mintha egy dogmafilmet forgatnánk sok-sok kézi kamerával. Tényleg így van.

Tasnádi Bence: Ezt a munkafolyamatot egy labirintushoz tudnám hasonlítani: egyetlenegy kijárat van, azt kell megtalálni. Amikor az ember ide-oda kanyarodik, tűnhet úgy, hogy jó irányba halad, de egyszer csak megreked. Egy darabig stimmel egy-egy megfejtés, aztán változtatni kell rajta, vissza kell menni a kiindulóponthoz, és rá kell találni a helyes útra, az egyetlen, az abszolút megoldásra. Olyan érzésem van Csehovval kapcsolatban, hogy minden pillanatnak nagyon konkrétnak kell lennie, különben nem működik. Értem, miről beszélünk, tudom, mettől meddig tartanak a mondatok, de a legfontosabb és a legnehezebb az, hogy megfejtsem a szándékokat, amik a mondatokat elmondatják a szereplőkkel. Ez adja a mögöttes tartalmat. Amíg nem fejtettem meg, addig nem esik jól csinálni.

Ónodi Eszter: Igen, ez a szaszerolós időszak valóban meg tudja rekeszteni az embert. Nagyon jól jön, hogy most már az elejétől a végéig egyben próbáljuk a darabot, rengeteg dolog a helyére fog kerülni. Arról nem is beszélve, hogy majd jönnek a nézők, akiktől visszajelzéseket kapunk.

Van valami előérzetük arról, hogyan reagál majd a közönség a produkcióra?

Ónodi Eszter: Fogalmam sincs. Csehovnál bármi lehet, az is, hogy végigröhögik, de az is, hogy egy szál nevetés sincsen. Van egy komoly, nagyon erős húzása az egésznek, de remélhetőleg lesznek benne humoros pillanatok is.

Tasnádi Bence: Jó lenne, ha tudnának rajta nevetni, az nem jelentené azt, hogy valami félresikerült.

A nyílt próbán Kálmán Eszter díszlet- és jelmeztervező azt mondta, hogy a cseresznyéskert most maga a Katona József Színház.

Ónodi Eszter: Az, hogy nincs semmi alibi, nem egy dácsában vagyunk, hanem egy színházi térben a csupasz falak között, valóban azt a látszatot kelti, de nem akarunk szájbarágósak lenni. Szerintem az a jó, ha a nézőtéren ki-ki lefordítja saját magának, hogy mit jelképez a cseresznyéskert.

Tasnádi Bence: Mivel szinte üres a tér, joggal gondolhatják a nézők, hogy a cseresznyéskert maga a színházunk, de nem szeretnénk ezt vastagon aláhúzni.

Tömören hogyan foglalnák össze a cselekményt?

Ónodi Eszter: A cseresznyéskert egy súlyosan traumatizált földbirtokosnőé, Ljubáé, aki a családi tragédiák miatt az elmúlt öt évet Párizsban töltötte. A birtok finanszírozhatatlanná vált, eladósodtak, ezért haza kellett jönnie. Megjelenik egy alak, Jermoláj, aki azt mondja, hogy el kell adni a cseresznyéskertet, és különböző befektetésekkel nyaralókat kell csinálni belőle. Ezt a család nem akarja, de tehetetlenek, és egyszer csak árverésre kell bocsátani a kertet. Végül kiderül, hogy ez a bizonyos Jermoláj vette meg. A cselekmény persze bonyolódik Ljuba leágazásaival, illetve a családhoz kötődő alakokkal. Ilyen például a Bence által játszott figura, Petya, az asszony elveszített gyerekének volt tanítója, akivel talán összejön Ánya, Ljuba lánya. Tulajdonképpen banális történet, de nem az elsődleges sztori a lényeg, hanem a veszteség: egy korszak letűnése, átmenet egy másikba, a sodródás, ahogyan eljutnak odáig.

Farkas Norbert / 24.hu

Mélyre kellett ásniuk magukban, hogy előhívják azt a karaktert, akit megformálnak? Mennyire állnak közel önökhöz ezek az alakok?

Ónodi Eszter: Nekem hála Istennek él a gyerekem, és nincs ilyen háttértörténetem, de természetesen a fájdalomról, a veszteségről nekem is van tapasztalásom. Az a dolgom, hogy megkeressem és előhívjam magamból azt a fajta felfokozott bioremegést, a teljes tébolyt, ami ezt a karaktert, Ljubát működteti. Ez nagy feladat, sok mindennel kell megbirkóznom, de szerencsére egyfelé gondolkodunk a rendezővel, megerősítést kapunk egymástól, így boldogság bányászkodni magamban.

Jellemzően otthon agyal a szerepen, és annak az eredményét viszi a próbákra, vagy a gyakorlatban születnek a megoldásai?

Ónodi Eszter: Ebben a szakaszban, amikor már közel a bemutató, és rengeteget próbálunk, is-is. Például, amikor elmegyek futni, direkt nem gondolkodom a szerepen, hanem üríteni szeretném az agyamat, de – ez eddig mindig így történt – fél óra múlva óhatatlanul beugrik valami. Néha csak egy nagyon pici ötlet, mondjuk, hogy vegyek föl egy rózsaszínű zoknit, de van, hogy egy jelenetről úgy érzem, másról kéne szólnia, és akkor azt a következő próbán felvetem. Nem alszom jól, ami annak a jele, hogy a szerepformáláson kattog az agyam. Kel a tészta.

Tasnádi Bence: Felfedeztem közös jellemvonásokat, Petya akár én is lehetnék. A felelősségvállalás terhe sokszor elrettentő erővel nehezedik egy fiatal felnőttre, szívesen menekülne előle abba az életstratégiába, amit Petya választott. Visszaköszön a kezdeti mulyaságom: zavaromban nagyon bénán kommunikáltam a nőkkel. Előfordult, hogy egész este inkább görcsösen ittam, de képtelen voltam leszólítani valakit. Illetve úgy gondolom, ha az ember képes a világ törvényeit és folyamatait komplexen átlátni, bizony hiábavalónak érezheti, hogy bármibe is belefogjon az életben.

Mi, nézők arra ritkán gondolunk, hogy a színház munkahely, és önök esténként, illetve a próbákon dolgoznak. Biztosan előfordul, hogy egyáltalán nincs kedvük játszani. Olyankor mit tesznek? Hogyan küzdik le a fásultságot?

Ónodi Eszter: Volt a pályafutásom során olyan előadás, amikor azt éreztem, hogy inkább elmennék egy bányába követ fejteni, mint azt a darabot játszani, de jelen pillanatban nincsenek ilyenek. Olyan persze van, hogy fáradtabb vagy nyűgösebb vagyok, de valahogy mégis elindul a nap. Amikor már bent vagyok a színházban, doppingol, hogy pénzt nem kímélve jegyet váltott sok ember, azért jönnek, hogy megnézzenek, úgyhogy az a minimum, hogy összekapom magam. Én nagyon szeretem ezt csinálni, és mivel most minden előadásomban örömöt okoz a színpadi lét, nem munkának fogom fel. Inkább várakozás, vágy van bennem, mint kényszerű kötelességtudat.

Tasnádi Bence: Számomra sincs most a repertoáron olyan darab, amit ne játszanék szívesen, abban az esetben, ha kipihentnek érzem magam. Mostanában kicsit fenyeget a kiégés. Sokat dolgozom, huszonöt körüli előadásom van havonta, a Katonán kívül is érnek megkeresések. Sajnos, néha nagyon undok hangulatban lépek be az épületbe, és utálom, hogy ki vagyok téve a tekinteteknek és a véleményeknek. De valaki azt mondta a minap, hogy ebből még mindig könnyebb visszavenni, mint ezt felépíteni. Szóval, egyáltalán nem akarok panaszkodni, csak olykor nyomaszt, vajon beérek-e a célba. Nehéz lépést tartani a teendőkkel.

Ha megcsapta a kiégés szele, akkor lassítania kellene, nem?

Tasnádi Bence: Bízom benne, hogy a Cseresznyéskert bemutatója után, amíg el nem kezdjük próbálni a Csinibabát a Budapest Parkban és Szegeden az Ezeregy éjszaka musicalt, talán lesz pár lazább hetem.

Ha ajánlót fogalmaznának meg, mit írnának bele? Miért érdemes megnézni a Cseresznyéskertet?

Tasnádi Bence: Eszter miatt!

Ónodi Eszter: Bence miatt! A viccet félretéve: amikor kiderült, hogy a színház anyagi megfontolásból nem meri megkockáztatni az Istenek alkonyát, Jakab azt mondta, ez fura véletlen a sorstól, mert a kisagyában már régóta ott volt a Cseresznyéskert, és így most előbukkanhatott. Nagy kő esett le a szívéről, amikor ezt a döntést meghozta, mert minden szerepet patentra ki tudott osztani, erős gárda van az előadásban. Ezek jó jelek. Hiszek a szerencsés véletlenekben.

Tasnádi Bence: Szerintem is van valami sorsszerű a helyzetben. Bátornak és nagyvonalúnak tartom Jakab döntését, és egy ehhez méltó, elegáns előadás születhet.

Farkas Norbert / 24.hu

Fontos, hogy kötelékben legyenek, társulathoz tartozzanak?

Ónodi Eszter: Abban az életkorban vagyok, amikor ez nagyon fontos. Régebben sokat forgattam, és akkoriban többen rágták a fülemet, hogy legyek szabadúszó, mert lényegesen könnyebb lenne nagy filmes munkákat vállalni, illetve végigvinni, de valahogy akkor is azt súgta az ösztönöm, hogy ezt a védőhálót meg kell tartani. Nem csak azért, mert így számíthatok arra, hogy évente legalább egy új munkám lesz, hanem azért is, mert a színészi fejlődésemet elősegíti, hogy van egy biztos pont, egy bizalmi kötelék. Rengeteget tanulok a kollégáimtól, a fiatalabb és az idősebb rendezőktől.

Tasnádi Bence: Én is társulati lénynek érzem magam. Főleg a karantén tanított meg arra, mennyit jelent egy épület, egy intézmény, ahova be lehet járni, és ami tényleg hálót sző az ember köré. Látva, hogyan lehetetlenített el egyéb, szakmában tevékenykedő embereket a karanténhelyzet, különösen nagyra becsülöm ezt a köteléket.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik