A Nagykörút egyik, külső homlokzataival társai közé olvadó háza, a századforduló két elsőrangú építésze, Wellisch Sándor és Gyula tervei szerint épült Teréz körút 23. (1888-1889) sarkán 1911-ben megnyílt Sorrento Kávéház hirdetéseiben a főváros látványosságaként, elsőrendű czigányzene-hangversenyekkel, illetve „a legnagyobb comforttal berendezett” helyként hirdette magát.
Szép Ernő az Illúzió című munkájában így írt róla:
komolyan hiszem, hogy a Sorrento-kávéházban szerelmi bánatot feledni járnak a pesti egyének, akiknek nincs pénzük elutazni a távoli szép helyre, amely a kávéház nevét viseli.
A zenekarral, finom vacsorákkal művészeket, illetve a felső tízezer tagjait vonzó hely végül csak 1923-ig maradt talpon, helyét pedig egy villamossági vállalat üzlete foglalta el – írta Az Est (1923. szept. 28.), ez azonban vaklármának bizonyult, így a vég csak néhány hónappal később következett be.
A Magyarország 1924 január 6-i számában olvasható rövidhír szerint ugyanis a neves biliárdmester, Sztanoj Miklós által 1895-ben alapított, a biliárd rajongóit célzó helyként indult, majd következő gazdája, Hébel Mihály alatt Sorrentóvá vált hely (ami 1911-ben egy tulajdonosváltáson is átment) végleg bezárta a kapuit, helyét pedig egy másik üzlet veszi majd át.
Azóta közel száz év telt el, a boltok pedig ugyan sorra váltották egymást, a belső tér azonban lényegében véve nem változott, így az épp most folyó átalakítások kapcsán felmerült, hogy a vakolat alatt megmaradhatott-e a századfordulós díszítőfestés nyoma.
Amennyiben ez valóban így van, milyen jó lenne, ha a jelenlegi, vagy esetleg egy következő átalakítás alkalmával újra napvilágra kerülnének, Budapest belvárosa pedig egy újabb elveszett, majd visszatért belső térrel lehetne gazdagabb – hasonlóan a szegedi szecesszió egyik csodája, az Ungár-Mayer-palota aljában működő cipőboltjához, ahol az egykor fényűző helyiség mennyezeti díszei ma is láthatók.