A cannes-i válogatásban jellemzően nagy teret kapnak a fontos, aktuális társadalmi kérdéseket boncolgató filmek; a francia osztály- és etnikai feszültségeket legutóbb a Magyarországon is bemutatott Nyomorultak ábrázolta szívbemarkoló hitelességgel. Idén a francia rendezőnő, Catherine Corsini (Az új Éva, Francia nyár) La Fracture (A törés) című filmje tölti be ezt a szerepet a versenyprogramban, de ő kíméletes volt hozzánk, és a néző gyomorba rugdosása helyett a humort választotta eszközéül.
Az egzaltált alaphangulatot és felfokozott tempót rögtön megadja a nyitójelenettel, amiben egy középkorú nő, Raf (Valeria Bruni Tedeschi) kényszeresen írja az egyik gyűlölködő smst a másik után mellette alvó párjának, Julie-nek (Marina Fois), aki, mint kiderül, tulajdonképpen már szakított Raffal, csak még nem költözött el tőle kamaszfiával. Pár órával később Raf egy baleset következtében egy kórház sürgősségi osztályán találja magát csúnyán feldagadt könyökkel, ahol egy hordágyon fekve sokórás várakozásnak néz elébe. Julie kénytelen ápolni a hol hisztérikusan kiabáló, hol a kapcsolatuk folytatásáért könyörgő Rafot, miközben odakint egyre inkább eldurvulnak a tüntető sárgamellényesek és a rendőrség összecsapásai, és Julie fia is kint van valahol a demonstrálókkal.
Egyre több sérült tüntetőt hoznak a kórházba, ahol, úgy tűnik, a kapacitás és a személyzet tűrőképessége pillanatokon belül eléri végső határát. A bicskanyitogatóan egocentrikus, mégis teljesen érthetően kikészült Raf kínlódása párhuzamosan zajlik egy Yann (Pio Marmai) nevű sofőrével, akit lábon lőttek a tüntetésen. Az értelmiségi nő és a melós fickó egymásnak feszülése egyértelműen a francia osztályfeszültségeket testesíti meg, ami akár szájbarágós is lehetne, de a figurák még reflektálnak is erre az evidens párhuzamra, amitől az rögtön könnyeddé és játékossá válik.
A sürgősségi osztály folyamatos, egyre vészterhesebb túlpörgése, a betegek és a dolgozók fokozódó frusztrációja jelentős drámai feszültséget teremt, és átéljük a különböző figurák egyéni drámáit is, de közben rengeteg a vicces párbeszéd, sőt, még némi burleszkszerű humor is megjelenik (képzeljük el, ahogy a sérült lábú próbálja felsegíteni a sérült karút), és Corsini remekül egyensúlyoz ezek között úgy, hogy mindegyik műfaj működik és egyik sem telepszik rá a többire. És végül még azt is képes finoman, sulykolás nélkül érzékeltetni, hogy Raf és Yann, legyenek mégoly különbözők, ebben a rogyadozó szociális ellátórendszerben bizonyos szempontból pontosan ugyanolyan kiszolgáltatottak.
Countryt hallgatsz, mégis szeretlek
Az angol Clio Barnardnak (Az önző óriás, Dark River) a Rendezők kéthete-szekcióban vetített Ali & Ava című új filmje annyiban rímel a La Fracture-re, hogy egy durva etnikai feszültségekkel terhelt közegben bont ki egy szerelmi történetet, szintén kiválóan egyensúlyozva a súlyos témák és a könnyed megközelítés között. Az etnikailag nagyon vegyes észak-angliai Bradfordban játszódik a film, ahol összeismerkedik a bengáli származású Ali (Adeel Akhtar), aki lakásokat ad ki (többek közt egy szlovák-magyar-roma családnak) és az ír gyökerű Ava (Claire Rushbrook), aki a helyi általános iskolában dolgozik.
Az amatőröket is felvonultató alkotás majdnem dokumentumfilm-szerű hitelességgel mutatja be a multikulturális környezetet, ami minden itt élő számára abszolút természetes, ugyanakkor a felszínhez egészen közel bugyogó feszültségektől terhes. Ahogyan a teljesen különböző életet élő Ali és Ava váratlanul közel kerülnek egymáshoz, rögtön felbukkan az első (szinte szó szerint) húsbavágó probléma Ava egyik felnőtt gyermeke személyében, aki erőteljesen kifejezésre juttatja, hogy ázsiai származású pasasoknak nincs helyük a családjában.
A negyven körüli Ali és a valamivel idősebb Ava ezen kívül is számos múltbeli terhet és jelenlegi meg nem oldott problémát hordoz, amik könnyen ellehetetleníthetik kapcsolatuk kibontakozását, és a nagyon specifikus helyszín és problémaháló ellenére a film általánosabb szinten arról is meghatóan beszél, hogy milyen nehéz a kapcsolatteremtés két középkorú ember közt, akik két, félig már leélt életet próbálnak összekapcsolni. Az viszont bájosan kortalan, hogy a korábban DJ-ként dolgozó, elektronikus zene felől közelítő Ali és a country-zenét kedvelő Ava egymás zenei ízlésének froclizásán és megismerésén keresztül közelednek egymáshoz.
Akhtar és Rushbrook egyformán természetes alakításából, kettejük dinamikájából megkapó emberi melegség árad, de az összes kisebb szerepet játszó színész is kiváló. Barnard hasonló érzékenységgel és épp olyan erősen és autentikusan ábrázolja a személyes és a társadalmi szintet is, ahogy azt az angol szociodrámák nagymestere, Ken Loach teszi filmjeiben.
