10. A Sólyom végveszélyben (2001)
Ritkán gondolunk Ewan McGregorra, a Mellékszereplőre, pedig alkalmanként néhány percben is emlékezetes alakítást tud nyújtani. Szórakoztatóan gonoszkodott A bűn hálójában című akcióthrillerben (bár színészi munkája felét a frizurája végezte), és a Gwyneth Paltrow-féle Emmában is megörvendeztette a tekintélyes barkók és bonyolult kravátlik kedvelőit. Epizódszerepei közül A Sólyom végveszélyben kiskatonáját választottuk, aki imádni való nagyképűséggel osztja ki Orlando Bloomot, hogy „maga tizenkét évesnek néz ki”, miközben ő sem tűnik többnek tizennégynél. Egyébként A Sólyom végveszélyben volt az a film, amellyel Ridley Scott megérkezett a 21. századba, és hozta magával a kétezres évekre jellemző háborús esztétikát: a sivatagszínű, túlszaturált képeket, a zaklatott kézi kamerázást meg a váratlanul agyonlőtt, szép fiatalokat. Menő volt ehhez a csapathoz tartozni.
9. Star Wars: A Sith-ek bosszúja (2005)
A Baljós árnyak premierje idején még kérdéses volt, hogy Ewan McGregor jó lóra tett-e a Star Warsszal. Akkor még éppen nem volt világsztár – hiába állította ennek ellenkezőjét a cseppet elfogult Empire magazin, amely 1997-ben minden idők 36. legnagyobb sztárjává választotta –, és simán benne volt a pakliban, hogy egy félresikerült Jedi-szereppel elássa magát Hollywoodban. Nem így történt, részben azért, mert McGregor nem szolgáltatta ki magát teljesen a franchise-nak, és értelmes jellemfejlődési ívet kanyarított Obi-Wan Kenobi karakteréhez. Ennek része volt, hogy a szakállát egyre Alec Guinness-esebbre vágta, a Guinness-szakáll pedig a középső trilógia harmadik részére nőtt ki teljes pompájában. Ugyanott McGregor és a sötét oldalra átálló Hayden Christensen kettőse képes volt kiaknázni a történetbe kódolt tragikus potenciált. Amikor az izzó lávatenger közepén Obi-Wan sírva üvölti Anakin Skywalkernek, hogy „te voltál a kiválasztott!”, az van olyan megható fantasy-pillanat a hollywoodi filmtörténetben, mint bármelyik másik.
A rajongók aztán az új Star Wars-trilógia befejeztével ébredtek rá, hogy egyetlen olyan jó karaktert sem sikerült kitalálnia J. J. Abrams körének, mint a McGregor-féle Obi-Wan, ezért gyorsan visszalobbizták őt egy színvonalasnak ígérkező minisorozat erejéig. A színész a visszatérés hírét egy minikatarzist okozó videóban jelentette be. Érdemes tanulmányoznia mindenkinek, aki látni szeretné, milyen egy sikeres férfi.
8. Kezdők (2010)
Ewan McGregor óriási formában volt 2010 körül. Felváltva tűnt fel nagy költségvetésű marhaságokban (Angyalok és démonok, Nanny McPhee és a nagy bumm) és kisebb, szerzői produkciókban, sőt a kettő közötti midcult-terepet is bejátszotta. A Kezdők az utóbbi csoportba tartozik, és főként azért emlékszünk rá, mert Christopher Plummer a homoszexualitását vénségére felvállaló apa szerepéért kapta meg százszorosan megérdemelt Oscar-díját. A sikerhez viszont McGregor is kellett, aki talajt vesztett, szolid életközépi válságba jutott férfiként maga is kénytelen újrakezdeni az életét, még ha kevésbé látványosan próbálkozik is ezzel, mint az apja. Visszafogottsága, félszeg humora és természetes kedvessége miatt talán ő az a McGregor-hős, akivel a legszívesebben élnénk együtt a magánéletben, de a filmben Mélanie Laurent-nak jut ez a szerencse.
7. Hétköznapi pár (2011)
A világvégevárás pszichológiájáról szóló, különösen vidámra sikerült filmes összeállításunkban már ajánlgattuk David Mackenzie alulértékelt katasztrófa-melodrámáját, amelyben különös járvány sújtja az emberiséget: fokozatosan elveszítjük az érzékszerveinket. Nagy pech, hogy a McGregor által alakított szakács és az Eva Green játszotta orvos éppen a végítélet óráiban ismerkedik meg, valójában viszont éppen ez ad erőt nekik, hogy akkor is elviseljék az életet, amikor rengetegen inkább, érthető okokból, az öngyilkosságot választják. Aki még nem látta ezt a kiváló filmet, talán várja ki a koronavírus-járvány harmadik hullámának lecsengését, ha nem akarja kifejezetten rosszul érezni magát. Amúgy tanulságos ma visszagondolni a tíz évvel ezelőtt készült, nyugodtan prófétainak tekinthető Hétköznapi párra. Az ízlelésüket vesztett vendégek éttermi jelenete például kísérteties hasonlóságot mutat a távolságtartási szabályok miatt átalakított éttermekről készült friss képekkel: ugyanúgy fájdalmas és szomorú, mégis a normális élet folytatásának kétségbeesett vágyát tükrözi.
6. Fargo, 3. évad (2017)
Nem a sikeres nagyjátékfilmek alapján készülő tévésorozatokról szoktak ódákat zengeni a kritikusok, legalábbis nehezünkre esik megtalálni a Bates Motel vagy a Alkonyattól pirkadatig: A sorozat rajongóit. Az utóbbi évekből egyetlen fontos kivétel akad, méghozzá a Fargo, amely eredeti módon gondolta tovább a kortárs klasszikussá nemesedett Coen-filmet: nem annak történetéhez kapcsolódott, hanem szatirikus hangvételét és noirba forduló, bizarr bűnügyeit elevenítette fel. A szerző, Noah Hawley az antológia formátum révén gondoskodott róla, hogy az egyes történetszálak elég ütősek legyenek, az új évadokban ugyanis mindig új sztorik indulnak, új szereplőkkel. McGregor a harmadik szezonban kapcsolódott be, és rögtön Golden Globe-díjat kapott a kettős szerepért, amelyben egyszerre játszik egy Ron Jeremy-forma balféket és annak nagymenő ikertestvérét. McGregor mindig is nyitott volt a látványos külső átalakulásokra – gondoljunk csak a Velvet Goldmine David Bowie ihlette glamrocksztárjára –, a Fargóban ráadásul többféle regiszterben játszhatott, fokozatosan sötétebbre színezve komikusnak induló karaktereit.
5. Sekély sírhant (1994)
A perthi születésű McGregor Londonban járt színiakadémiára, ott kapott először szerepet a tévében és az Ember a talpán című, mára elfeledett Robin Williams-filmben. A kiugráshoz viszont vissza kellett térnie Skóciába, Danny Boyle rendező és John Hodge író ugyanis Edinburgh-ba helyezték első filmjük, a Sekély sírhant bűnügyi sztoriját. Ebben a mai szemmel is nagyon kellemes thrillerben egy belvárosi lakás fiatal bérlői lakótársat keresnek hármójuk mellé, a sima modorú és készpénzben fizető Hugo viszont pillanatok alatt meghal heroin-túladagolásban. Alex (McGregor) és barátai találnak nála egy nagy táska pénzt, amit rövid tanakodás után szétosztanak maguk között. Ezzel nemcsak a barátságuknak lőttek, de félő, hogy a szajré után kutakodó gengszterek velük is végezni fognak. Alex a film tulajdonképpeni főhőse, de ő is roppant ellenszenves karakter – leginkább akkor tudunk együttérezni vele, mikor egyik lakótársa egy cipőt kalapácsnak használva, konyhakéssel odaszögezi őt a padlóhoz. Végül mégis McGregor vigyora marad velünk a filmből, és a nagy átverés leleplező jelenete.
4. Moulin Rouge! (2001)
McGregor a Velvet Goldmine-ban már énekelt, Az élet sójában romantikus főhős volt, úgyhogy annyira nem is volt meglepő választás Baz Luhrmann váratlan sikert arató musicaljének férfi főszerepére. Igaz, a Tom Cruise árnyékából akkoriban kitörni készülő Nicole Kidmané a látványosabb lehetőség, de McGregornak sem volt könnyű feladata: a habos-babos díszletekkel és mai popslágerekkel tarkított felnőtt képeskönyvben neki kellett a normalitást képviselnie, figurájában találhatott kapaszkodót az anakronisztikus musicalvilágba vetett közönség. Az énektudásával azért akadtak problémák, amit nem is győztek felemlegetni a hirtelen zenei szakújságíróvá változó filmkritikusok – messze voltunk még akkor a Russell Crowe atonális bődüléseivel kísért A nyomorultaktól. A kisebb tökéletlenségek azonban csak rokonszenvesebbé tették a McGregor-hőst.
3. A szellemíró (2010)
Rovatunkban váratlanul erősnek mutatkozott A szellemíró-lobbi, mikor ezt a listát összeállítottuk. Roman Polanski paranoiathrillerét a bemutató idején is remekül fogadták, de azóta egy kicsit megfeledkeztünk róla. Talán azért, mert egyáltalán nem látványos vagy hangos produkció, sem szuperhősök, sem Oscar-díjra kalibrált színészi átalakulások nincsenek benne. Mindössze egy mesterien megcsinált, okos, ironikus és kegyetlen bűnügyi film, amiről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy Hollywoodban havonta összedobnak két ilyet. A valóság ezzel szemben az, hogy manapság a veterán Polanski tud ilyen magas színvonalú műfajfilmet csinálni – erre a Tiszt és kém láttán is rájöttünk –, más meg nem tud. A történet névtelen hőse azt a feladatot kapja, hogy írja meg egy visszavonult politikus (a Tony Blair-szerű figurát hozó Pierce Brosnan) memoárját, de a sima pénzkeresős melónak tűnő felkérés csakhamar életveszélyessé változik. McGregor pompás arányérzékkel, karaktere különböző arcait fokozatosan felfedve játssza a férfit, aki azt hiszi, okosabb a környezeténél, majd lassan kénytelen rájönni, hogy a nagy esze nem feltétlenül fogja megmenteni az életét.
2. Trainspotting (1996)
Igaz, hogy McGregorra a Sekély sírhantban figyelt fel a közönség, de a Trainspotting csinált belőle filmsztárt. A drogfüggő, mihaszna edinburgh-i srácok portréja meg a köréjük írt, laza gengszterfilmes elbeszélés eleve egy sokak által nagyra tartott kultregényből készült, stílusában pedig egyaránt bátran támaszkodott a brit kisrealizmus nemes hagyományaira és a Tarantino-féle, menő zenei betétekkel tarkított, klipszerű vizuális világra. Danny Boyle értő módon keverte össze a különféle hatásokat, a sztoriban pedig kidomborította a fogyasztói társadalom – kilencvenes években már felettébb aktuális – kritikáját. Így aztán a Trainspotting igazi, házibulikban idézhető, nemzedéki közönségkedvenc lett, amelynek kultusza szépen összeért az évtized popzenei, sőt fociközpontú britmániájával is. Titkon pedig mindenki Mark Renton, azaz Ewan McGregor akart lenni: a jóravaló csibész, aki megmerítkezik az élet sötét oldalában, de végül kijut a fényre.
1. Nagy Hal (2003)
Akkor is nyugodtan aludtunk volna, ha a Trainspotting végez listánk élén, McGregornak viszont van egy legalább annyira jó filmje, amelyben ugyanakkor sokkal nehezebb szerepet kellett eljátszania. Tim Burton utolsó jó élőszereplős filmjében Ed Bloom jóformán mesebeli figura: egy idős, haldokló férfi meséje saját ifjúkoráról, tele képtelennél képtelenebb eseményekkel és alakokkal, falrengető hazugságokkal. Legalábbis ezt gondolja Bloom felnőtt fia, aki apja múltjában kutakodik, így elevenedik meg a rendhagyó életutat maga mögött tudó férfi története. A Nagy Hal váratlanul és keresetlenül bölcs film apák és fiúk viszonyáról, egy letűnt férfimodellről és az „amerikai gótika” kulturális hátteréről. A közepén pedig ott van Ewan McGregor, aki elképesztő lendülettel és széles érzelmi amplitúdókkal játssza az önjelölt sikerembert, aki egyszerre hőse és áldozata saját hazugságainak. De biztosan minden hazugság volt? McGregor észrevétlen színészi bravúrja, hogy látszólag mindent odaad magából Burton filmjében, valójában mégis titokzatos marad.
