Ma is legendaszámba megy Pokol Bélának, az ELTE jogi kara professzorának az a néhány évvel ezelőtti „újítása”, hogy videokazettát küldött a miskolci jogi karra, hallgassák meg onnan a hallgatók az előadást. Az akkreditálási szabályok korábban ugyanis lehetővé tették, hogy ugyanazzal a nagynevű tudományos oktatóval akár négy-öt helyen is szakot indítsanak, s az intézmények ki is használták a lehetőséget. A tavaly március óta hatályban lévő új felsőoktatási törvény azonban már szigorított, amikor kimondta, hogy legfeljebb két szak akkreditálásánál lehet ugyanazt az oktatót elismerni.
Egy oktató, egy intézmény
A kormány most ezen is túl kíván lépni. A héten tárgyalja a felsőoktatási törvény módosítását, amelynek egyik sarkalatos eleme, hogy 2008-tól minden tudományos fokozattal rendelkező oktatót egyetlen intézmény akkreditálásánál lehet csak figyelembe venni. A változtatás hátterében az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM) érvelése szerint minőségi követelmények állnak: nyilvánvaló, hogy egy oktató nem tud egyszerre két-három helyen teljes értékű munkát végezni, s rontja a képzés nívóját, ha valaki heti három-négy órát van csak jelen, és nem érhető el a diákok számára.
Így ismét egy hungarikum születik, az uniós országokban ugyanis nincs ilyen követelmény. Igaz, máshol eleve arányosabb a felsőoktatásban a hallgatói-oktatói arány, mint idehaza, ahol több mint 450 ezren járnak egyetemre és főiskolára, az oktatók száma azonban mindössze 23 ezer. Nyugat-Európában ráadásul az egyetemi tanárok nem szorulnak arra, hogy ingázzanak három-négy főiskola, egyetem között, s így tegyenek szert tisztességes jövedelemre.
Harc a hallgatókért
A változtatásokat állítólag az az egyetemi lobbi erőlteti keresztül a kormányon, amelyik attól fél, hogy a kisebb vagy gyengébb főiskolák elszipkázzák előlük a fogyatkozó hallgatókat. Évről évre kevesebb a jelentkező: 2005-ben még 150 ezren léptek be a felsőoktatásba, tavaly 131 ezren, idén pedig már csak 108 ezren. Az intézmények (leszámítva a legnagyobb, patinás egyetemeket) pedig újabban valóságos küzdelmet folytatnak a jelentkezőkért, mivel ez évtől nincsenek főiskolákra, egyetemekre lebontott keretszámok. Ez is a nagyoknak kedvez.
Az egyes szakokon központilag határozta meg a minisztérium az államilag finanszírozott férőhelyek számát, ezeken osztoznak a főiskolák és egyetemek, mégpedig aszerint, hogy mely intézményeket jelölték meg első helyen a legjobb teljesítményt elérő felvételizők. Oktatási szakértők azt prognosztizálják, hogy a szakok többségén a nagy egyetemek „viszik el” a férőhelyeket, mert a kimagasló képességű fiatalok első helyen általában a nívós, nagy múltú képzőhelyeket jelölik meg, s a gyengébb teljesítményt produkáló vidéki főiskolákra, kevésbé nagy múltú egyetemekre jelentkezőknek már nem marad államilag finanszírozott hely. Így ezek becsukják majd a kapuikat, mert kizárólag költségtérítéses képzésből nem lesznek képesek fenntartani magukat.
Az intercity-professzorság vége
Az „intercity-professzorság” megszüntetése mögött egyéb lobbierőt is felfedezni vél Bayer József akadémikus, a Zsigmond Király Főiskola rektora. „Nyilvánvaló kenyéririgység is meghúzódik a kiszorítás mögött, szűklátókörű, szakszervezeti érdekvédelme azoknak, akik nem elég innovatívak, nem elég mobilak, akiket a hallgatók kevésbé szívesen választanak, akik betokosodtak valahova, s nem akarnak onnan kiesni.” A módosítástól talán azt várják, hogy stabilizálódik a helyzetük, nem kell konkurálniuk az utazó professzorokkal. Ám más szakértőhöz hasonlóan ő is úgy látja, hogy az akkreditálási gondok miatt a Magyarországon működő 72 felsőoktatási intézmény közel fele bezárhatja kapuit, ha a törvényhozás elfogadja a módosításokat – így a provincializmus hívei végül öngólt rúgnak. Elsősorban azok az új alapítású karok, szakok kerülnek veszélybe, amelyeknek még nincs szilárd oktatói bázisuk: például a kaposvári, a soproni vagy a Pannon Egyetem.
Tovább rontja a kisebb vagy az újabb képzési helyek túlélési esélyeit az a tervezett változtatás, amely szerint nem az évenkénti költségvetés, hanem három évre szóló megállapodás alapján kapnák az állami támogatást. Az oktatási tárca úgy érvel, épphogy ez nyújtana számukra biztonságot, mert nem lennének kiszolgáltatva az éves makromutatóknak. Másfelől ez a garanciája annak, hogy Magyarország tartsa a konvergenciaprogramot, s az oktatási szektorban se keletkezzenek „extra kiadások”. A 2007-es év forrását tekintenék bázisnak, és inflációkövetéssel kalkulálnák a finanszírozást (a felsőoktatásra 2007-ben 214 milliárd forint jut).
(További részleteket a témával kapcsolatban a Figyelő legfrissebb számában olvashat!)
