A 2011 óta tartó líbiai polgárháború új fejezetéhez közeledik azáltal, hogy Khalifa Haftar tábornok Líbiai Nemzeti Hadserege (az elnevezés nem sokat mond, hiszen az országban nincs működő kormány, így hadsereg sem lehet) április elején elérte és megpróbálta bevenni a fővárost, Tripolit. A tábornok az elmúlt években sikeresen építette újra haderejét, elsősorban szaúdi, emírségi és egyiptomi támogatással. A kalandos életű Haftar az egykori diktátor, Moammer Kadhafi tábornokaként a csádi háborúban hadifogságba került, a CIA embereként megpróbált felkelést szítani egykori vezetője ellen, majd nyugdíjasként élt az USA-ban a 2011-es arab tavaszig. Akkor visszatért és próbált helyet találni magának a káoszban. A hatalmi alkuk végül az utolsó megválasztott parlament oldalára sodorták, amely konfliktusban állt az iszlamista erőkkel és Miszráta város milíciájával, márpedig a fővárost és Líbia középső és nyugati részeit ezek uralták.
Haftar 2016-ban hirdette meg offenzíváját ellenük, azóta folyamatos hódításban van, Líbia keleti, tengerparti részéről halad nyugat, a főváros Tripoli és a Szaharába nyúló déli területek felé. Ez pedig dilemma elé állította a nemzetközi politika szereplőit.
Méghozzá azért, mert a csak Tripoli néhány kerületére kiterjedő „hivatalos” kormány a nemzetközi elismerés után egyből engedélyt adott arra, hogy az USA az Iszlám Állam bázisait bombázza, emellett mindenben partnere volt Olaszországnak, amely pedig a dél felől érkező migránsokat akarta megállítani a líbiai partoknál. A rivális Haftar ennélfogva nem vagy alig kapott érdemi támogatást nyugatról, ezért arab és orosz kapcsolataihoz fordult segítségért.
A CIA vagy Putyin ügynöke?
Haftar helyzetének megértését nehezíti, hogy nyugati aggyal csak amerikai és orosz érdekekben tudunk gondolkodni, és így akarjuk beskatulyázni a tábornokot. Persze a két nagyhatalomnak megvannak az érdekei Líbiában, de nem kardinálisak annyira, hogy komoly erőfeszítéseket tegyenek a kaotikus polgárháború megoldására. Ezzel szemben ott van Franciaország és Olaszország, illetve a Közel-Keleten Szaúd-Arábia, a szomszédos Egyiptom, Törökország és Katar – ezek az országok „könyékig” benne vannak a konfliktusban, pénzt, fegyvereket, kiképzőket biztosítva a harcoló feleknek.
Amíg mindenki tényként kezeli a CIA és az orosz katonai hírszerzés, a GRU jelenlétét Líbiában, a valódi játékosoknak, a török, szaúdi és vagy egyiptomi titkosszolgálatoknak jóformán a nevét sem ismerjük. Pedig érdemes elgondolkodni azon, hogyan kerültek az Egyesült Arab Emírségekben gyártott harcjárművek Haftar csapatihoz úgy, hogy közben nemzetközi szankciók tiltják a fegyverszállítást a harcoló felekhez. Persze ez sem egyoldalú dolog, a rivális miszrátai milícia légi erejét 2015-2016-ban az ENSZ vizsgálatai szerint ecuadori karbantartók hozták rendbe, ukrán cégek segítségével, a francia vadászbombázók egyikét pedig egy portugál pilóta repülte. Az ügylet mögött álló jordáni cég tulajdonosát később letartóztatták az amerikaiak tiltott fegyverkereskedelem miatt.
Visszatérve Haftarra, a tábornok leginkább önmaga embere, nem az amerikaiaké vagy Vlagyimir Putyiné: bármilyen segítséget elfogad és igénybe vesz ahhoz, hogy katonai sikereket érjen el és uralma alá hajtsa Líbiát, vagy amit sikerül belőle.
Az orosz szál 2018 őszén jött elő, amikor felvetődött, hogy az orosz Wagner-csoport, a Szíriában elhíresült zsoldos cég fegyvereseket küldött Haftar egységei mellé. Ha így történt is (képi bizonyíték nincs rá), az ő szerepük minimális lehetett a tábornok megerősödésében. Amit valóban látni lehetett, hogy Haftar jóban van az oroszokkal, többször járt Moszkvában (igaz, ellenlábasa, a hivatalos líbiai kormány vezetője is), és amikor 2017-ben az orosz Kuznyecov repülőgép-hordozó hazatért szíriai bevetéséről, útban hazafelé megállt Líbiában, a hadúr pedig látogatást tett a hadihajón.
A sikereit viszont nem ennek köszönheti, hanem egyrészt arab támogatóinak, másrészt annak, hogy erejét kihasználva képes a rivális fegyveres csoportokat befolyása alá vonni. Kutatások szerint Haftar Líbia Nemzeti Hadserege csak papíron ellenőrzi az ország 70-80 százalékát, valójában a tábornok hatalma sok terület, város felett névleges, csak addig tart, amíg a helyi törzsek egyetértenek a céljaival és elfogadják a támogatását.
Játék a szavakkal: nagyhatalmi érdekazonosság
Így vagy úgy, de az elmúlt évek katonai sikerei után a nyugati országoknak egyre inkább szembesülniük kellett a líbiai realitásokkal. Az egyetlen hatékony szereplő az országban Haftar tábornok, akit így nem lehetett tovább ignorálni. Az EU fő kül- és biztonságpolitikai képviselője áprilisban – válaszul a tábornok csapatai által a főváros ellen indított offenzívára – nyilatkozatában elítélte ugyan a támadást a hivatalos kormány ellen, és tárgyalásokra szólított fel, de nem nevezte meg Haftar tábornokot. Ez a diplomáciai finomság persze csak keveseknek tűnt fel, ám utóbb kiszivárgott, hogy magas rangú francia tisztviselők lobbiztak keményen a főképviselőt „irányító” Európai Bizottságnál ennek érdekében. Bár napokkal később megjelent egy hivatalos francia kommüniké, amelyben kiálltak a tripoli kormány mellett, ennek még az európai szövetségeseik sem adtak sok hitelt.
A változó francia álláspont mögött a pragmatizmus áll, ráadásul mióta Haftar elfoglalta Líbia déli területeit, az uralma alá tartozó terület határossá vált a francia szempontból kulcsországnak számító Csáddal és a terrorizmussal fertőzött Nigerrel (mindkét országban jelentős a francia katonai jelenlét). A szaharai térség szempontjából pedig Franciaországnak létfontosságú, hogy Líbiában stabilitás legyen.
Miközben Haftar offenzívája kapcsán a nyugati sajtó egy része az orosz szálat kereste (sikertelenül), váratlan dolog történt az ENSZ Biztonsági Tanácsában. A 15 tagú testületben brit kezdeményezésre egy határozat megszövegezésébe fogtak, amely elítélte volna a tábornok offenzíváját és tárgyalásokra szólított volna fel. Ez épp olyan diplomáciai lépés, mint amilyet az EU tett napokkal korábban, csak annyival nagyobb a súlya, hogy a Biztonsági Tanácsában (a britek és a franciák mellett) Kína, Oroszország és az Egyesült Államok is állandó tag és vétójoggal bír.
A kifogás Moszkva részéről ugyanaz volt, mint előzőleg a franciáknál, afféle diplomáciai finomság: nem akarták, hogy a dokumentum Haftart név szerint tegye felelőssé az erőszakért. Az amerikaiak még csak nem is indokolták döntésüket, de diplomáciai források kiszivárogtatták, hogy Donald Trump elnök április 20-án telefonon beszélt Haftar tábornokkal, és ennek során dicsérőleg ismerte el annak erőfeszítéseit a terrorizmus elleni harcban és az olajkészletek biztosításában.
Hogyan lehet, hogy az orosz és az amerikai érdeke így egybeestek? Az amerikai elnök nem csinál mást, mint hogy nem hagyta az oroszok „kezébe kerülni” Haftart azzal, hogy maga is kapcsolatba lépett a hadúrral. Ha elfogadjuk, hogy a líbiai tábornok csak a saját érdekeit követi és nem akar senki bábja lenni, akkor miért is ne lehetne ez egy jó kezdő lépés az orosz befolyásolási kísérletek ellensúlyozására.
Trumpra amúgy is jellemző a pragmatizmus. Az ENSZ, az EU és az USA által is elismert líbiai kormány hatalma csak a főváros néhány negyedére terjed ki, legitimitása sosem volt erős, eleve nem választásokkal került hatalomra, hanem az ENSZ közvetítésével egyeztek meg róla a rivális politikai szereplők, hogy aztán létrejötte után azonnal kihátráljanak mögüle. És ha van olyan stratégiai szereplő a polgárháborúban, mint Haftar, aki maholnap talán a fővárost is be tudja venni, és az ország nagy részét már egyesíteni tudta, akkor miért ne „cserélhetné le” az USA vagy Franciaország a jelenlegi kormányt rá?
Hogy ezt Oroszországgal azonosan látják, az viszont inkább egyszeri eset lehet, mint egy stratégiai együttműködés kezdete. Az Egyesült Államok Líbiában ugyanolyan nehezen és korlátozottan tudja érvényesíteni akaratát, mint Oroszország, csak amíg Washington számára a Iszlám Állam utódszervezetei jelentik a mumust, Moszkva inkább a zavarosban halászásra és a szénhidrogéniparban történő piacszerzésre koncentrálna.
Kiemelt kép: Abdullah Doma / AFP
