Kamatozó kapcsolatok

Kevesen ismerik ki magukat olyan jól az energiakereskedelemben, mint ő – szögezik le szakmai körökben Kapolyi László neve hallatán. Egy tradicionális piacgazdaságban ez határozott dicséret volna, Magyarországon viszont egyelőre inkább negatív éle van egy effajta megjegyzésnek. Azt sugallja: a szóban forgó személy valami olyasmit tud, amit mi nem, ezért nem szeretjük őt, és tartunk tőle. Tény, a 74 éves akadémikus, üzletember ma a magyar közélet egyik legrejtélyesebb alakja.

Egykori munkatársai, ismerősei Kapolyit kifejezetten tudatos embernek tartják, mégis úgy tűnik, olykor rögtönzések alakították a pályáját. Középiskolás évei elején – egyik nagybátyja példája nyomán – még orvosnak készült, de az érettségi után már egyértelmű volt, hogy inkább műszaki pályára megy. Eredetileg villamosmérnök szeretett volna lenni, de „átirányították” az általános mérnöki karra. Időközben apja, aki Újpest főszámvevője volt, előbb az állását veszítette el, majd osztályidegenként a nyugdíját is. A család képtelen volt finanszírozni a fiú egyetemi tanulmányait, viszont külön engedéllyel heti 18 órát dolgozhatott a Földalatti Vasútépítő Vállalatnál, az Astoriánál, a „keszonban”. Amikor a metróépítés a túlhajtott ötéves terv tarthatatlansága miatt az ötvenes évek elején egy évtizedre leállt, az ott dolgozókat, így az egyetemistákat is, különböző bányavállalatokhoz irányították. Így került Kapolyi Tatabányára, ahol végigjárta a szamárlétrát.

Ma is szeretettel beszél a brennbergi bányászokról, akik az időközben a miskolci egyetemen bányamérnöki diplomát szerző fiatal szakembert bevezették abba a különös világba, ahol az embernek és a természetnek együtt kellett működnie. A kétkezi bányászokhoz máig szoros kötelék fűzi. A tisztelet kölcsönös. Nem is csoda, hiszen miniszterhelyettesként, államtitkárként, sőt, miniszterként is gyakran megjelent bejelentés nélkül – nemegyszer éjszaka – a bányákban, hogy lássa, rendben mennek-e a dolgok. A bányászokkal ellentétben a középvezetők éppen ezért már nem annyira szerették, de szavai szerint ez nem különösebben érdekelte.

Május elseje Kádár Jánossal és minisztertársakkal.Mindig jól helyezkedett

HÍVÁS A PÁRTTÓL.

A hatvanas évek elejéig a szén volt a meghatározó energiaforrás, de aztán beléptek a jelentősebb magyar szénhidrogén-lelőhelyek (Algyő, Hajdúszoboszló), és a szovjet-magyar gazdasági együttműködés keretében az orosz import is megindult. A hatvanas évek vége felé, az új gazdasági mechanizmussal új, 16 dolláros barrelenkénti olajárra alapozott energiapolitika született, amely egyebek mellett a szénbányászat visszafejlesztéséről szólt. Több bányát bezártak, elsősorban a nógrádi és a borsodi medencében. A hetvenes évek olajárrobbanása azonban arra késztette a kor döntéshozóit, hogy átértékeljék korábbi álláspontjukat, a lehető leggyorsabban felpörgessék a széntermelést, és ismét napirendre tűzzék egy atomerőmű építését, amitől nem sokkal korábban még elzárkóztak. A mindaddig pártonkívüliként is sikeres Kapolyit 1968-ban „felkérték”, hogy most már ne kívülről segítsen, hanem belülről csinálja a reformot.

Sokan az eocén-program atyjának tartják, a kortársak azonban úgy emlékeznek, Kapolyi László még csak osztályvezető volt Tatabányán, amikor a magyar szénbányászat ismételt felvirágoztatását szolgáló tervet útjára indították. Egy vállalati osztályvezető kevés lett volna ahhoz, hogy egy ilyen nagyságrendű programot keresztülvigyen a pártapparátuson – mondják forrásaink.

A hetvenes évek közepétől Kapolyi László már miniszterhelyettesként irányította a magyar energiapolitikát, majd 1981-től államtitkárként, 1983-tól pedig ipari miniszterként igyekezett megvalósítani elképzeléseit. „Mindig innovatív volt, és több lépéssel a minisztertársak előtt járt” – egy volt munkatárs ezzel magyarázza, hogy a mai üzletember a nyolcvanas években sorozatosan összetűzésbe került a Központi Bizottság két, egyre nagyobb befolyással rendelkező tagjával, a későbbi pártfőtitkár Grósz Károllyal és a majdani kormányfő Németh Miklóssal is. Ennek tudható be 1987-es leváltása, majd ezt követően parkolópályára küldése.


GRÉPFRÚT ÉS KEFÍR. Megosztó egyéniség volt – munkatársai legalábbis így emlékeznek rá. Az egykori kollégák között nem találni olyat, aki közömbös lett volna iránta: egyesek rajongással beszélnek róla ma is, mások viszont ellenszenves emberként tartják számon. Egyvalamiben mindkét tábor tagjai egyetértenek: munkabírása elképesztő. Igaz, azt is magától értetődőnek tartotta, hogy közvetlen beosztottjai is ugyanannyi időt töltenek a Margit körúti épületben, mint ő maga. Vasárnap délután hatkor a legnagyobb természetességgel hívott össze megbeszélést miniszteri irodájában.

Munkabírásánál talán csak memóriája legendásabb. Soha nem felejtette el – nem felejti el -, ha valakire számíthat, de azt sem, ha valaki cserbenhagyja. A minisztériumból nem bocsáthatta el a szerinte alkalmatlanokat, de egyszerűen keresztülnézett rajtuk, vagy átnyúlt felettük, és annak adott feladatot, akiről tudta, hogy tisztességgel elvégzi azt. Egyetlen dolog volt, amit érdekességként máig felemlegetnek egymás között, akik egykor a „legbelső körhöz” tartoztak: maximális elvárásai ellenére nem ismerte azt a szót, hogy köszönöm. Nem találkoztunk olyan volt kollégával, akinek egyszer is megköszönte volna, mondjuk, a hétvégi túlórát; igaz, különös tehetsége volt ahhoz, hogy a nélkülözhetetlenség érzését keltse munkatársaiban.

„Nem vadászik, nem teniszezik, nem golfozik, legfeljebb úszik” – mondják korabeli kollégák. Még a bányászok közismert tarokkszenvedélyétől is mentes. Értesüléseink szerint minisztersége idején az egyetlen luxus az volt az életében, hogy többnyire grépfrútot és kefirt reggelizett. Igyekezett egészségesen élni. Arról azonban szó sincs, hogy aszkéta életmódot folytatott volna. Az igényes polgári lét kellékei, a jó kocsi, a jó öltöny, a jó óra mindig is fontosak voltak számára – megjelenése ma is kifogástalan. Ebbe a körbe tartozik a fekete Mercedes is, amely mindmáig része a rendelkezésére álló autóflottának, és amelyet ma ugyanaz a sofőr vezet, aki annak idején miniszterként is fuvarozta. Vezetni őt még nem látták hírforrásaink.

Kapolyi a rendszerváltás évében alapította cégét, a System Consulting (SC) Kft.-t, amely a cégbíróság adatai szerint 1 millió forintos, felerészben készpénzből álló törzstőkével startolt. A társaság – amely ma már részvénytársasági formában működik, s amelynek Kapolyi László az elnök-vezérigazgatója – az orosz államadósság lebontásából, és az ukrán villamosáram-importból gyorsan kinőtte magát, ma már a kormányfői rezidencia szomszédságában, a Béla király úton áll négyemeletes irodaháza. (Mi több, Kapolyi ezen üzletek révén ma az ország egyik legvagyonosabb polgára: a Manager Magazinnak a 100 leggazdagabb magyart felsoroló tavalyi listáján 4,5 milliárd forinttal a 67. pozíció jutott neki.)

Emlékezetes, hogy a rendszerváltást követően a Magyar Demokrata Fórum vezette kormány nem csupán kitessékelte az országból az orosz csapatokat, hanem módszeresen igyekezett leépíteni az orosz-magyar gazdasági kapcsolatokat is, aminek nyomán folyamatosan újabb és újabb tér nyílt a volt Szovjetunió területén komoly helyismerettel és kapcsolatokkal rendelkező üzletembereknek, élükön Kapolyi Lászlóval. E kör tagjai ott igyekeztek boldogulni, ahonnan az állam tudatosan kivonult, és mert pénzügyileg sikeresen tették, teszik ezt, rendszeres támadásoknak voltak és vannak kitéve. Az összesen 900 millió dolláros orosz államadóságból az SC Kft. 120 millió dollárt „bontott le”. Az oroszok ugyan korábban kizárták, hogy adósságukat energiahordozóban törlesszék, Kapolyinak mégis sikerült elérnie, hogy szenet vásárolhasson, amit Ukrajnába, a burstini erőműbe szállított, onnan pedig áramot importált Magyarországra. Sokak szerint támadható az ukrán áramüzlet, és Kapolyinak csak pártkapcsolatai révén volt – és van ma is – lehetősége az áramimportra. Kétségtelen tény, hogy Ukrajna nem tagja a nyugat-európai villamosenergia-rendszeregyesülésnek (Union for the Coordination of Transmission of Electricity – UCTE), ezért csak úgynevezett szigetüzemben exportálhat áramot Magyarországra. Ráadásul Ukrajnában egyelőre messze nem érvényesülnek az uniós környezetvédelmi elvárások az energiaiparban. Másrészt viszont az is tény, hogy a burstini blokkok a legolcsóbb hazai forrásnál, a paksi atomerőműnél is olcsóbban termelnek, s az SC Kft.-nek 2015-ig szóló, hosszú távú szerződése van az ukrán energia-külkereskedelmi vállalattal.

A hírek szerint az SC az egyetlen társaság, amely a magyar állam felé az egykori szovjet tartozás átvállalt része fejében az utolsó centtel is elszámolt. Az államadósság lebontásába tulajdonképpen bárki bekapcsolódhatott, aki kész volt arra, hogy megfizeti az 58 százalékos árfolyamot. Az SC a rá jutó 120 millió dollár után ezt a hányadot hiánytalanul be is fizette az államkasszába.


CSONTVÁZ A SZEKRÉNYBEN. Ugyancsak az államadósság-biznisz keretében jutott hozzá Kapolyi ahhoz a gázturbinához, amelyet korábban a vértesi erőműben szeretett volna üzembe állítani, most viszont azt tervezi, hogy Vásárosnaményban fog vele áramot termelni. Kevés sikertelen lépés van ugyanis a pályáján, de a vértesi erőmű megvásárlási ötlete ezek közé tartozik. Amikor az állam meghirdette eladásra a régi, elavult bánhidai erőművet, majd a teljes Vértesi Erőmű Rt.-t – a szintén hozzá tartozó tatabányai és oroszlányi hőerőművel, valamint a márkushegyi bányával egyetemben -, Kapolyi nem sokat hezitált, hogy ajánlatot tegyen. Több régi munkatárssal közösen céget alapított a befektetésre. Már ki is fizették a vételár egy részét, amikor előkerült egy csontváz a szekrényből: kiderült, hogy az állami vállalat esetében elengedett légszennyezési bírságot az új tulajdonosnak ki kell fizetnie, sőt, további 4 milliárd forintnyi környezetterhelési díj is esedékessé válik majd. Néhány hetes alkudozás után Kapolyiék visszaléptek. Némelyek szerint, ha másról lett volna szó, talán meg lehetett volna egyezni az állammal. Az időközben környezetvédelmi szempontból is korszerűsített Vértesi Erőmű ma csak támogatott átvételi árral működőképes. Ennek költségeit a fogyasztók fizetik meg az áramárban. Kétséges, hogy a Kapolyi László vezette csapat miként kezelte volna ezt. „Gazdaságilag öngyilkosság lett volna” – mondja egy régi ismerőse. Aligha tudták volna ugyanis azt a támogatást elérni, amit a Magyar Villamos Művek (MVM) Zrt. tulajdonában maradt erőmű megkapott. Ez azonban a hírek szerint Kapolyit nem nagyon izgatta, mindenáron életben akarta tartani a Tatabánya környékén működő bányászatot.

Hasonlóan érzelmi indíttatásból szállt be a Népszava-“mentőakcióba” is: információink szerint havonta 10 millió forinttal támogatja egy alapítványon keresztül az újságot. Fontosnak tartja ezt a lépést a Magyar Szociáldemokrata Párt (MSZDP) szempontjából is, amelynek 1994-től elnöke. Szerinte ezzel a támogatással „a lap visszatért a szociáldemokrata hagyományokhoz”. (Mindezek ellenére a 2006-os választásokon az MSZP listáján indul, mégpedig a biztos parlamenbe jutást jelentő 20. helyen.)

Hogy ki, vagy kik állnak a háttérben, arról maga Kapolyi keveset beszél, és munkatársai sem sokat tudnak a családról. Korábban hozzá közelállók sem hallottak például arról, hogy édesapját annak idején meghurcolták. E tekintetben mindig is zárkózott volt. Majdnem tizenkét órás munkanapokat tart manapság is, túl a hetvenen. Néhányan úgy vélik, a munka menekülés valami elől, mások szerint állandó bizonyítási vágy a hajtóerő. Ma sem mulasztaná el az Országgyűlés gazdasági bizottságának egyetlen ülését sem – hogy üzleti érdekből, reflexből vagy megszokásból, azt nem tudni pontosan -, úgy tartja ugyanis, hogy ha valahol mód van befolyásolni az energiaiparral kapcsolatos döntéseket, ott neki jelen kell lennie.