Már ha ez a színpadon, és nem az életben történik. Ezt a bűvös pillanatot Pintér Béla új előadásában, a Jubileumi beszélgetésekben is átélhetjük, amit a Fészek Művészklubban mutattak be a társulat alapításának huszadik évfordulóján. A punk attitűd mindenképp becsülendő, mert az ilyen szép, kerek évfordulók sok veszélyt rejtenek magukban, különösen egy öntörvényűségéről híres alkotóközösség számára. Rögtön például azt, hogy nosztalgiára és ünneplésre csábítanak. Tudományosan bizonyított tény ugyanis, hogy az ünnepélyességnél semmi nem képes gyorsabban megfojtani az eredetiséget és a kreativitást.
Pintér Béla az egyetlen lehetséges módon hatástalanította az ünneplés aknamezejét: egy csatakiáltással berohant a közepére, és látványos kamikaze-tűzijátékot rendezett belőle. Már az előadás címe is a kulturális protokollrendezvények álmosító és pogácsaillatú levegőjét árasztja magából, amit a terembe érve csak tovább fokoz a hervasztó színpadkép és az ódivatú powerpointos háttérvetítés. A cím pedig nem hazudik, tényleg egy színházi pódiumbeszélgetésbe csöppenünk, ahol a neves Rendező Úr és színészei anekdotáznak, emlékeznek, és persze kellő szerénységgel méltatják magukat és egymást. A beszélgetés azonban nem egészen a tervek szerint alakul, mert a moderátor szerepében lubickoló Szabó Zoltán kissé elragadtatja magát, egyre kellemetlenebb kérdéseket szegezve a tagoknak. Az ártatlanabb poénokon túl, minthogy nem zavarja-e Bencze Sándort, hogy veszettül hasonlít Gyurcsány Ferencre, terítékre kerülnek a társulaton belüli ellentétek, sértődések, magánéleti összefonódások és a szakmai kudarcok is. Meg persze az a kérdés, hogy miért nem sikerült elkészülnie Pintérnek az őszre ígért új darabbal, tényleg kiégett-e, és igazuk van-e azoknak, akik szerint már képtelenné vált a megújulásra.
A komikus feszültség egyre nő, ám az ügyesen dramatizált beszélgetésben nemcsak a saját belső ügyeivel vet számot a társulat. A poénok farvizén beúszik egy tágabb kontextus is: a magyar közélet és társadalom mentális állapota. A kérdező például többször Viktornak szólítja Pintér Bélát, aki ettől láthatóan kikészül. Szabó azzal mentegeti magát, hogy éveket töltött Bodó Viktor társulatában, így megszokta, hogy őt kell kérdeznie, de persze mindenki pontosan érti, valójában melyik Viktorról van szó.
Hatalom és színház viszonya nemcsak ilyen áthallásos poénokkal kerül szóba, de egészen konkrétan is: a feszengő Pintér például elmondja, hogy az el nem készült darab egy falusi disznótorról szólt volna, ahol disznó helyett embereket vágnak le, hogy kolbász, hurka, szalonna és kocsonya legyen belőlük.
Pár éve, A bajnok című előadásával ő is megtapasztalhatta, milyen, amikor a gyanútlan művész a hatalom kommunikációs bulldózerének útjába galoppozik. A Jubileumi beszélgetések Pintér Bélája ezért hisztérikusan igyekszik kizárni a politikát az ünnepi rendezvényről, üvöltve vetetve le Schmidt Mária és a Bayer Zsolt képét a háttérből. De hát, amikor a politika szuperképessége épp az, hogy a legkisebb szegletbe és minden visszafojtott lélegzetvételünkbe beférkőzik, pont egy színházi közönségtalálkozóra ne találná meg az utat?
A kérdés természetesen költői, Bayer szellemét nem lehet visszazárni a palackba. És ezen a ponton, épp amikor kezdene kifulladni a spontánnak beállított beszélgetés, beüt a totális elmebaj. A közönségtalálkozó kulturált máza hirtelen leolvad, mi meg belecsöppenünk a népiesch hagyományokat kannibalizmussal és nemzeti mulatóssal ötvöző disznótor kellős közepébe, amelyet a köztiszteletben álló Mr. Pinter vezényel.
Béla és Viktor, társulat és a társadalom bajai végleg egymásba csúsznak, így a darab egyszerre működik maró önparódiaként és rendszerkritikaként. A kényelmetlen kérdés pedig mindkét szinten ugyanaz: a csodált és gyűlölt zsarnokok létjogosultsága, akik hol egy nagy művészi, hol egy lelkesítő politikai víziónak rendelik alá az emberi kapcsolatokat. Ahogy Pintérnél lenni szokott, a féktelen szatírába tragikus szólamok is vegyülnek, bár ezek a minőségek nem állnak össze most olyan szervesen, mint a korábbi darabokban.
Nemcsak az eszelős disznótor, igazából az egész előadás zaklatott és az egyenetlen. Nincs hagyományos kerekre csiszolt cselekménye, aki tehát ilyet vár tőle, az biztos csalódni fog. Nem operára, inkább egy kissé túlnyújtott punkdalra hasonlít, aminek a frontembere jó költői érzékkel küldd el mindenkit az anyjába, beleértve saját magát is. Emiatt valószínűleg nem is lesz túl időtálló, de így, 2019 januárjában kifejezetten üdítő az a kamaszos hevület és a karcosság, amivel egy nagy múltú társulat egyszerre mutat be saját rutinjainak és a kultúrán pöffeszkedő hatalomnak.
A belterjességtől sem kell tartani. Bármennyire is úgy tűnik elsőre, a Jubileumi beszélgetések nemcsak annak szól, aki a Népi rablét óta ott ült minden előadáson az elmúlt két évtizedben. Röpködnek ugyan a régi anekdoták, de a darab szinte minden poén megértéséhez felépíti az előzetes információt. Erre én vagyok az élő példa, hiszen meglehetősen hiányos Pintér-műveltségemmel is jól szórakoztam, és egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy kirekesztenek a legjobb viccekből.
Kiemelt kép: MTI/Szigetváry Zsolt
