A két világháború közti, illetve a szocializmus korának építészetét ma, a rendszerváltás után közel három évtizeddel sem kezeljük a helyén. Köszönhető ez annak, hogy az ezekben az évtizedekben született épületekre a városlakók legtöbbször rásütik az indokolatlan, lassan, de biztosan szitokszóvá alakult szocreál jelzőt.
Sajátos értelmezésükben ez csak annyit jelent, hogy a Kádár-kor gyermekeként (annak ellenére, hogy az épületállomány jó része korántsem ekkor keletkezett) a házak minden kétséget kizáróan rettenetesek, lakhatatlanok és csúnyák.
Az igazság ennél jóval komplexebb, hiszen a modernizmus törekvéseinek köszönhetően a két világháború közt megszületett csodás – a legnagyobb koncentrációban Újlipótvárosban látható – bérházak, illetve a szocializmus évtizedeinek számos lenyomata jóval élhetőbb és egészségesebb környezetet nyújtott a XIX. század egy-két szintes, jókora belső udvarral rendelkező házainál, melyekben még a századelőn is vígan szaladgáltak a csirkék.
in: Tér és Forma, I. évf. 1. szám, 1928
A világháború utáni lakásínséget enyhítő, illetve a növekvő budapesti népességnek otthont adó társasházak és panelrengetegek jórészt persze típustervek alapján épültek, léteztek azonban üdítő kivételek: az OTP öröklakásos lakóépületei, az 1957-ben megszületett magyar lottórendszer legszerencsésebb játékosai által a Lottóházakban megnyerhető lakások, valamint a zajos Hungária körút és a villákkal szegélyezett Stefánia út közé szorult belügyminisztériumi tömb, melyet a térképen is követhető Ismeretlen Budapest sorozatunk mai epizódjában járunk körbe.
Az Egressy út Gizella és Szobránc utcák közé eső szakaszát kitöltő, utóbbiba mélyen be is nyúló épületegyüttes Hont Róbert tervei alapján 1963-ra készült el, lakásait pedig belügyminisztériumi alkalmazottak töltötték meg.
Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
Az ablakok alatti háromszög alakú párkányait leszámítva első pillantásra talán érdektelennek tűnő belügyminisztériumi minilakótelep Egressy úti tömbjének két végén álló fák mögé pillantva azonban a város legnagyobb felületet elfoglaló, összefüggő műalkotásaival találkozhatunk – leszámítva persze az elmúlt tíz évben egyre több tűzfalon feltűnő festményeket:
Fotó: A Gizella utcai oldal / Vincze Miklós/24.hu
A Belügyminisztérium az építkezés elején, 1962-ben nyújtotta be igényét a Képzőművészeti Alaphoz, hogy írjanak ki pályázatot a jókora feladatra. A szerv eleget tett a kérésnek, a pályázaton diadalmaskodó két művész, Michnay Andrea (1935-?) és Petrilla István (1935-2000) a következő évben el is készítette a vakolatrétegek visszakaparásával, illetve karcolásával létrejövő sgraffitókat:
A Szobránc utcai oldal / Fotó: Vincze Miklós/24.hu
A Gizella utca felé néző, Michnay terveit dícsérő mű nap előtt repülő darvakat, illetve két csoportban összesen hat emberalakot ábrázol:
Fotók: Vincze Miklós/24.hu
Petrilla a Szobránc utcai oldalon megvalósult tervei ennél több alakot, illetve mozgást mutatnak, hiszen a sárkányt eregetni készülő férfi, illetve a repülőgép-makettet tartó nőalak mellett hullahopp karikát tartó nőkkel és kislánnyal, illetve az épületegyüttes alaprajzát mutató férfiakkal is találkozhatunk, de a karikát tartó nők egyikének kezében még egy békét szimbolizáló olajág is felbukkan:
Fotók: Vincze Miklós/24.hu
A művek a pályázatot kiíró bizottság szerint kerültek ilyen magasra, hiszen úgy gondolták, a fák jövőbeli növekedési ütemével kalkulálva a munkák így évtizedeken át jól látszanak majd. Arra azonban nem gondoltak, hogy ötvenöt év változásai a Szobránc utcai oldalon teljesen elfedik majd a jelenetet.
A belügyminisztériumi társasházak képe a Google Earth felvételén
Az épületek állapota évről évre egyre romlik, a sgraffitók pedig egyre több részletüket vesztik el – köszönhetően a szocializmus épített örökségének jól sikerült darabjai iránti tisztelet, illetve a felújítási alapok hiányának. A jó hír, hogy van még idő megmenteni őket, és remélhetőleg a jövőben képesek leszünk majd elválasztani egymástól a különböző korok társadalmi és politikai berendezkedését, illetve azok épületeit.
