Egy műfaj gyors felemelkedése és bukása
A 2012-es Az éhezők viadala után a gyorsan eszkalálódó divathullámban, lényegében copy-paste módszerrel, sorra készültek el a gyengébbnél gyengébb másolatok. A beavatott, Az emlékek őre, a Végjáték, Az ötödik hullám – csak hogy párat említsek – mind-mind olyan filmek, melyek egy-egy jól ismert tini-disztópia regényt próbálnak meg adaptálni, jellemzően kevesebb, mint több sikerrel. A filmek közös tulajdonsága, hogy a felszínes társadalomkritika mellett valamit el akarnak mondani a gyermek és felnőttkor közti átmeneti időszakról, a tinédzser-létről is, megint csak inkább kevesebb, mint több sikerrel. Erről itt beszéltünk hosszabban.
A sok Az éhezők viadala-klón közül két széria maradt fenn – a legtöbb eleve egy részt élt csak meg – A beavatott és az Útvesztő. A beavatott-széria legutolsó darabja orbitálisat koppant, és már az is kisebb csoda volt, hogy egyáltalán három mozifilm készülhetett belőle. A stúdió sokáig úgy tervezte, kétrészes tévéfilmben zárják le a sorozatot. Ettől még persze remekül lehet társadalmi és politikai kérdéseket vizsgálni benne.
Reménysugár az Útvesztőben
Az Útvesztő-trilógia első része meglepően jól teljesített kritikailag és bevétel szempontjából is. A történet egyszerűségének ellenére – a fiatal Thomas egy labirintus közepén ébred, ahol csomó korabeli fiúval és lánnyal együtt nem tudja, hogy mit keres ott, de ki akar jutni – működni látszott a műfaj újabb bőrlerántása. Izgalmas, sejtelmes és ötletes koncepciónak tűnt a labirintus=tinédzserkor párhuzam. A második részről viszont már egészen mást gondoltunk:
Nem mintha az első részt különösebben komolyan kellett/lehetett volna venni, mégis voltak olyan elemei, ami minimálisan is érdekfesztővé tette a kortársakhoz képest. A második rész viszont minden tekintetben simán alulmúlta Az éhezők viadala óta kijövő hasonmás-filmek zömét. A bugyuta párbeszédek, a jellem nélküli karakterek és a kismilló felesleges történetszál mellett a legszemetszúróbb dolog, ami alapjaiban rombolja le azt, amit az első része felépített, teljesen nevetségessé tette a szériát:
A srácok csak azért voltak bezárva az útvesztőbe, hogy gigantikus méretű kiborgpókokkal (ún. Siratókkal) megbökjék őket, ezáltal fertőzöttekké váljanak, s akik túlélik, azokon tovább kísérletezzen egy rejtélyes szervezet.
De miért volt szükség ehhez egy komplett labirintusra? Ha már elrabolták a gyerekeket valahonnan, miért nem kísérleteznek rajtuk egy kórházban vagy laboratóriumban? Mit szóltak a gyerekek szülei mindehhez? Ha minden élőlény elpusztult a Földön, a Siratók hogy maradtak életben? – mindezen kérdésekre soha nem kaptunk választ a trilógia során, ez pedig alapvetően zavart kelt az ember logikus gondolkodásában.
Egy mondatban össze tudom foglalni ezt a filmet
Tehát egy probléma megoldásán dolgozik helyesen, de helytelen eszközökkel.
Kár beszélni olyasmiről, mint a színészi játék vagy történetvezetés, pedig Thomas Brodie-Sangster, Giancarlo Esposito vagy pláne Patricia Clarkson más filmekben már sokszor bizonyítottak. A jól ismert akció-dialógus-akció dramaturgia, a történet előre haladtával csak egyszerűsödik, úgy tartalomban, mint látványban. A film legelején egy elképesztően jól komponált akciószekvenciával, egy vonatszerelvény elrablásával indul, repülőgéppel, terepjárókkal, lendületes fegyveres harcokkal, ami így egyszerre idézi a westernfilmek hangulatát és a Mad Max lerobbant autópornóját. A film végére viszont egy elképesztően fantáziátlan pofozkodás jut, aminek borítékolható végkimenetele csak még kínosabbá teszi az egész filmet. Ez alatt értem azt, hogy természetesen győznek ugyan a „jók”, ám nagy árat fizetnek érte.
Az útvesztő: Halálkúra már leplezni sem próbálja, hogy nem fog elvarrni semmilyen szálat. Talán még az eddigi részekhez képest is több moralizáló látszatkérdést dobál a cselekménybe, amik közül aztán egyet sem válaszol meg. Ehhez egyébként már a második részben hozzászokhattunk, hiszen az a film sem tett erre túl sok kísérletet. Így sajnos továbbra is levegőben lóg, hogy szabad-e a keveseket a sokakért beáldozni, meg lehet-e bocsátani az árulást, van-e jó vagy rossz oldal egy olyan világban ahol a felek közösen szenvednek ugyanattól a kórságtól és így tovább. Ebben egyébként hasonlít a Beavatott-széria utolsó részére, ahogy abban is, hogy semmit nem állít, amivel a néző egy picit is azonosulhatna, amin elgondolkodhatna.
A megalomániás látványvilág egyszerre akarja megidézni a Mad Max sivatagi és roncs-város világát, valamint a Szárnyas fejvadász metropoliszának nyomasztó hangulatát. Már a második részben is feltűnő volt, hogy az egyes karaktereknek csak egy-egy tulajdonsága van: okos, erős, bátor, cseles, figyelmes, áruló. Ez pedig továbbra sem elég ahhoz, hogy érdekfeszítővé váljanak a konfliktusaik. Ezt nem menti meg az sem, hogy a film végén egy nagy-nagy szeretetgombócban egyesülve a szereplők levonják a megfelelő konzekvenciákat, amit az ezt megelőző két óra, huszonkét percnyi kliségyűjteményből kellett volna megfejteni. Pedig számtalan megválaszolatlan kérdés marad az emberben, de egyik sem olyan égető, mint az, hogy:
Az útvesztő: Halálkúra, 2018, 142 perc, 4/10
