És biztos ön abban, hogy csupán azokat fogja sérteni, akiket akar? Nem kéne körültekintőbbnek lennie? Hát nem ismeri a szenvedések és megaláztatások monoton történeteit? Ezt a rohadt gazdagságot? Ismeri, mert ismernie kell. Aki itt él, az ismeri ezt. A fenyegetettségnek ezt az állandó, tompa, megszégyenítő jelenlétét.
(Esterházy Péter: Így gondozd a magyarodat)
Tamás Gáspár Miklós az Élet és Irodalomban írja, hogy időnként megvész az ellenzéki populáció, és ilyenkor gyalázza, rágalmazza a magyar állam vezetőjét. Ő már bánja, helytelennek tartja, hogy olykor megvetően, gőggel, fölényesen nyilatkozott a magyar jobboldalról.
A filozófus ezért bocsánatot kér. Azért is, amiért írásában visszaidézi az alaptalan rágalmakat (kövér, cigány, elmebeteg, iszákos és veri a feleségét), amelyeket egyrészt cáfol, másrészt úgy véli, egyik sem érv a kormányfő politikája ellen.
A korrupciónál nagyobb baj a rendezett állam, a valóban szakszerű közigazgatás fölszámolása,
emellett eltörpül a miniszterelnök családjának, baráti körének, politikai kengyelfutóinak és tányérnyalóinak az egyéni gazdagodása, ami persze roppantul helytelen. De a „szétlopják az országot” s a hasonló jelszavak nem találók, mert viszonylag jelentéktelen részigazságot fújnak föl.
Márpedig az ellenzék magyar államvezető elleni goromba, alpári szidalmai
barbárosítják Magyarországot.
A mocskolódás megalázza az átkozódókat, morálisan tönkreteszi az országot, az örök vesztes szerepébe belenyugodni látszó ellenzéket mutat,
depolitizálja a politikai vitát.
Orbánozás helyett
Késik, elsikkad a rendszer jellegének megértése, ha fontosabb az államvezető személyiségének, erkölcseinek pocskondiázása, mint az, hogy a rezsim mit jelent, miket művel.
Ráadásul az alpári leszólás és a léha gúnyolódás lehetetlenné teszi annak a tragédiának az átérzését, amelyen a magyar nép és a magyar állam ma átesik.
TGM hosszan sorolja, mi mindent tart komoly tragédiának, mi az, amit nem lehetne elviccelni, miért gondolja azt, hogy Orbán Viktor nem oka, inkább tünete egy riasztó folyamatnak. Mint Trump Amerikában, ahol az elnök iránti undor, össznépi kacaj eltakarja, milyen sebesen csúszik le az ország.
A politikai folyamatok megszemélyesítés általi banalizálása és az emiatti depolitizáltság oda vezet, hogy az ellenzéki népesség elhiszi: a mostani magyar miniszterelnök bukásával megoldódnak az ország bajai, amelyek mélyebb vizsgálata az egyre tartalmatlanabb polarizáció miatt elsikkad.
TGM groteszknek, visszatetszőnek tartja, amikor arról fantáziálnak, hogy Orbán börtönbe kerül (esetleg Ceaușescu, Szaddám, Kadhafi sorsára jut), és nem szelídebb, humánusabb, jogkövetőbb, engedékenyebb társadalomról ábrándoznak.
A brutális államrendnek egyre több a brutális ellenfele, akit nem az lelkesít, hogy az utolsó kis zsákfaluban az alvégen is legyen szabadság, egyenlőség és testvériség, hanem akit sajnos csak a düh, a bosszúvágy és a gyűlölet mozgat.
Bűnbak kell az ellenzéknek is
TGM magától értetődőnek tartja, hogy Orbán Viktor egyetemleges hibáztatása a felelősség hárítása. Ha mindenért ő a hibás, akkor mi nem tehetünk semmiről, nem kell vizsgálni a bonyolult nemzetközi tényezőket, a haza romlása megint csak úgy megtörtént velünk:
ez a szolgai, alattvalói szellem elég alantas megnyilvánulása.
Erre kevés az esély és bár az ország állapota kétségbeejtő – nem függetlenül az államvezető visszaéléseitől, alkotmánysértéseitől és törvényszegéseitől – de ez sem ürügy arra, hogy elfeledkezzünk ellenfeleink emberi méltóságáról.
Orbán Viktor felebarátunk és polgártársunk.
Ez az, amit mereven, dogmatikusan észben kell tartani, ha valóban az cél, hogy rendszere mielőbb megszűnjék, és olyan államrend váltsa, amely tiszteletben tartja mindenki méltóságát, szabadságát, iparkodik gondoskodni mindenki jólétéről, egészségéről, kultúrájáról és létbiztonságáról.
Orbán Viktornak, mint minden honfitársunknak, kijár ugyanennyi, nem kevesebb.
És nem több.
Kiemelt fotó: MTI/ Beliczay László
