Demcsák Zsuzsa esete nem csupán róla szól. Fellebbenti a fátylat egy szakmáról, akaratlanul is bepillantunk a színfalak mögé. A 90-es években nagy figyelemmel kísértem a médiaszakma alakulását, akkoriban ezt kutattam. Be kell valljam, amit most Demcsák mögött látok, az kicsit meglepett, noha nyilván sokan fogják azt mondani, hogy mindig is tudtuk, hogy az újságíró szakma nem tisztességes. De nincs igazuk. Ilyen kijelentések előtt előbb mindenki gondoljon a saját szakmájára, és csak azután hurrogja le a másikét. A szakmák nem ab ovo etikátlanok, de csúszhatnak ezen a lépcsőn lefelé, és távolodhatnak eredeti küldetésüktől. Nekem erről szól ez a történet, és nem arról, hogy Demcsák Zsuzsának milyen magánéleti problémái miatt vált botrányossá Szanyi Tiborral készített interjúja.
A 90-es évek elején még maguk az újságírók is sokat foglalkoztak azzal, hogy hogyan kéne dolgozniuk. A „van” és a „kell” elválasztását még izgalmas etikai problémaként tudtam felvetni a különböző fórumokon. A 90-es évek végére már azt éreztem, hogy magyaráznom kell azt is, ami az ideálisról, a „kell”-ről szól. Süllyedtek például a pártatlansággal kapcsolatos cölöpök. Aztán kiszálltam ebből, és most azt látom, hogy a csúcson lévő szerkesztők és a profinak tartott sztárok teljesen értékzavaros állapotban vannak. Nem tudnak az elvárásoknak megfelelni, mert nincsenek érték alapú közös elvárások. Nem az újságírónak készülő pályakezdők – mondanám még egyszer –, hanem a szakma csúcsán lévők. S ez új. A 90-es évek öregjei tudták, hogy kéne, csak megmagyarázták, miért nem lehet úgy. Tudom, világjelenség ez, nem csak magyar, és számos oka van.
Mondanék egy konkrét példát is erre a „kell” elbizonytalanodásra. A 90-es évek elején senki se vonta kétségbe, hogy az újságíró feladata az érdekeken kívül állás. Alig pár évvel később már megjelent a konzervatív oldalon, hogy a liberális médiafölény indokolttá teszi, hogy a gyengébbik fél korábban megengedhetetlen eszközöket használjon, a nem a hírértéknek megfelelő hírválogatástól a csúsztatásig. Kezdetben még ez az álláspont megvetés tárgyát képezte, de egy évtizeddel később, mikor már kezdett kialakulni a konzervatív tulajdonosú médiafölény, már a liberális újságírók kezdték ugyanezt hangoztatni. Nem egy gyors folyamat volt ez, hanem olyasmi, mint amikor a kínai nők lábfejét szándékosan eldeformálták, mert azt találták csinosnak.
Az előbbire lehet példa, hogy „legyél lojális a veled közös hajóban ülő pártodhoz, a reklámozódhoz, a tulajdonosodhoz”, az utóbbira pedig, hogy „semmi más ne érdekeljen, csak hogy hányszor kattintottak rád”. S még valami miatt fontos a szakmai etika el nem engedése: gondoljunk csak Bayer Zsolt példájára, hová vezet.
Mindig láttam egy nagy adag túlélési potenciált a médiában, mint ahogy az összes többi hivatásban, az erőszakszervezetektől az orvoslásig. De az ilyen Demcsák Zsuzsa-esetek megdöbbentik az embert, már ha hajlamosak vagyunk felfejteni, mi is van a háttérben.
Az Egyenes beszéd annak köszönhette a népszerűségét, hogy valaki felépítette. Felépítette benne a saját stílusát, benne volt a személyisége, a saját egyéni fejlődése. Most meg az elvárás az, hogy ugorj be a székbe, és játszd el ugyanazt, vagy valami hasonlót. Az elvárással van a baj tehát, azzal a szerkesztői elképzeléssel, hogy minden pótolható és minden csak kommunikáció. Pedig egyetlen újságírónak sem kell olyannak lennie, mint az elődje, és mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy szép lassan fejlődjön. Ha rosszak a menedzserek, kudarc lesz a vége, és erről nem a versenyző tehet. A televíziós szerkesztőknek mind ajánlanám a profi bokszot, legalábbis a menedzsmentek azon módszertanát, hogy miként is kell világbajnokot csinálni valakiből. Nyilván nem úgy, hogy szétveretem egy számára még nehéz ellenféllel.
Van azért itt más probléma is. Akit kiképeznek arra, hogy koncentráljon a súgógépre, az leszokik a gondolkodásról. Nem arról van szó, hogy a súgógép rossz találmány, de mint a neve is mutatja, csak súg, és nem irányít. Csak tanácsol, és nem követel. Csak segít, és nem parancsol. Márpedig a klasszikus kereskedelmi médiumoknál mintha átbillentek volna a dolgok. Igen, ez például meglep, mert gondoltam elmennek ugyan a falig, de nem tovább. Teljes felkészületlenséggel le lehet ma már zavarni egy pár perces élő beszélgetést, mert van háttérember, a szerkesztő. Az újságíró meg csak kirakat, imázs, brand. Vissza kell térni ahhoz, hogy ember is.
A közéleti tabloidizálódó műsortípusoknál saját szerepléseim kapcsán látom, hogy küzdenek az újságírók, hogy abban a néhány másodpercben, míg van egy levegővételnyi szünetük, átnézzék, amit előző este vagy aznap hajnalban már próbáltak elsajátítani. A bulvármédiumoknál lehet, hogy régóta nem néznek már előre át semmit. Át kéne tehát gondolni, hogy ez így mehet-e tovább. Melyik a fontosabb, a felkészültség, vagy a kirakat? A kirakatember fél, hogy elveszíti a műsorát – nem mondja tehát, hogy totál kész van, csak akkor tűnik ez a szemünkbe, amikor padlóra kerül –, a kommunikációs szakemberek meg elfelejtkeznek a tartalom fontosságáról. Pedig a pergős műsorokat csinálhatnák ketten is. Amíg az egyik készíti az interjút, a másik felkészül a következő beszélgetésre, netán már cseveg egy másik stúdióban az alannyal. Csak mondtam valamit, ki lehet találni okosabbat is.
A klasszikus kereskedelmi médiumok – azaz a nem közéletiek – javára írandó viszont, hogy még tudnak nyitottan kérdezni. A „milyen ez?”, a „honnan tudja?”, a „hogy van ez?” kérdések még működnek. Az újságíró ilyenkor nem akar úgy tenni, mintha ismerné azt a dolgot, nem akar szakértőnek látszani, viszont fontos számára, hogy amit hall, az hiteles legyen, mert azt gondolja, a hitelességgel tartozik, minden másban lehet tudatlan. (A média közvetítőt jelent, nem pedig forrást.)
A közéleti műsorok kérdezői a felkészültség és a tájokozottság megjátszásának nyomása alatt vannak, és akkor lépnek át a küszöbön, mikor überelni akarják a meghívott szakértő vendégüket, aki amúgy meg lehet, hogy egy élet tapasztalatával rendelkezik. Így lesz az újságíróból történész, irodalmár, műértő, pszichológus, politológus, és jobb aktivista, mint az, akit meghívott. A nyitott kérdések pedig statisztikailag mérhetően fogynak.
Lássuk be, hogy a bizonyításra való felszólítás az újságíró feladata volna, s ezt még megteszik a jobb bulvárban, de már nem teszik meg a legjobb közéletiekben. Demcsák hozta ezt a kultúrát magával, és ez nem akármilyen felismerésre vezetett. Még ha bárgyún is tette fel a kérdést – ez most számunkra a mellékes –, hogy „hol van erről papír”, de feltette.
Szanyi Tibor a tőle megszokottnál sokkal jobb szereplése is érezhetően ezeknek a kérdésnek volt betudható, tehát az újságíró igenis felelős az alanya teljesítményéért, és ezt nem úgy éri el, ha helyette gondolkodik, hanem úgy, ha alanyát készteti gondolkodásra.
Végezetül az utolsó megdöbbentő megfigyelés. Demcsáknak az lett volna a feladata, hogy támogassa a Fideszt lejáratni akaró politikust, nem pedig az, hogy sarokba szorítsa. Mert hogy a közéleti típusú csatornák és műsorok valamiféle propagandaszócsővé silányulnak. Persze láttuk azt a tendenciát az elmúlt 25 évben, hogy egyre inkább a politikailag elkötelezett médiatermékek kerültek ki győztesen, és sorra buktak a függetlenségükre kényes orgánumok. De mindig reménykedtem abban, hogyha valahol nem fog szorítani a cipő, akkor mégiscsak kibontakozik a médiaetika, s a „kell”-ből valahol csak a „van” lesz. Lásd például a Simicska-birodalmat, amely pozitív módon vissza is igazolta ezt a feltételezésem, de valószínűleg azt is vissza fogja, hogy bukásra van ítélve.
A probléma jóval nagyobb, mint gondolják. A demokráciák bukásához vezet, ha a médiumok elveszítik a hitelességüket. Márpedig az, hogy Demcsáknak az lett volna a dolga, hogy a Fidesz koporsójába szeget verjen egy olyan szerkesztői elképzelés, ami hiteltelenséghez vezet.
Valószínűleg nincs olyasmi expliciten kimondva az ATV-ben sem, hogy a csatorna küldetése a Fidesz megbuktatása, és azt sem állítom, hogy az amúgy jó kérdések feltétele nem igényel egy minimális kommunikációs szintet. Ám Demcsák minden ügyetlenkedése ellenére számomra mégis fellebbenti a fátylat arról, hogy létezhet egy hallgatólagos megegyezés az ATV-ben is a közösen vallott politikai nézetek érvényesítésére, és közben nem veszik észre, hogy ezzel a szakmai etikájukat adják fel. A médiaetika alapja a hitelesség. A kevesebb a több. A világot pedig majd megváltják az aktivisták meg a politikusok.
Zsolt Péter
médiaszociológus
Kiemelt kép: MTI/Mohai Balázs
